Cívis felhők alatt

Szemembe szúrtak

Borbély Szilárdnak

Megmentett egy férfi.
Először azt hittem, magával visz,
Éreztem, hogy kezével,
Száraz, rebbenő kézzel húzni kezd.
Sosem értem a testéhez.

Mint mikor a szántás szélén,
Nyáron, pisilni mész,
Nyugodt voltam, csak néztem,
Ahogy kukorica fölött a naplementét.
Oda nem illő nyugalommal.

Néztem az arcát, a szemüveget,
Ahol a szár halántéknál a hajba vész,
Számoltam homlokán a ráncokat.
Az ingnyak félrecsúszott,
Felpúposodott a kapucni.

Aztán a pompát néztem, a kiterített,
Lyukas talpakat, a bőr színét,
A köldök miért olyan kerek.
Csíkokat kapartam, körömmel,
Szekvenciákban a betűk közé.

Ha könnyeim nem fülembe folytak épp,
Utat rajzoltak állon át a torkomig,
Pólóim nyak körül voltak nedvesek.
Szedtem elő a bicajt gondolatban,
Mindenki más tervvel vág neki.

Nyugodt voltam, mint nyaranként,
Mert azt hittem, int, könnyebb így, jöhetsz,
De a cívis felhők alatt két kislányt mutat.
Remegve, hogy ne fázzanak,
Papírzsebkendőből tüskéket sodortak.

***

Három év.
Ma három, mióta nincs.
Azóta van gyakrabban itt.
Nincs hét, nincs hónap nélküle.
Van, hogy béke, van, hogy kétségbeesés.
Irigység, arra is volt példa.
Fáj – ez állandó.
Muszáj sírni, üvölteni, adnák vissza, lenne valamiképp megint, volna bár északi szél, hogy elfújná a hangját, legalább a csöndes, szép beszédét erre, kezétől a szó ne szűnne meg végképp, hogy egyszer még az a sötét szem hunyorogva nézne, sírni, üvölteni érte, hogy ne, csak ne lett volna az a három év előtti február.

***

“Vannak pillanatok, amikor az ember okosabb, és tisztábban lát, mint korábban valaha. Vagy később bármikor. Okosabb annál, mint amilyen okos egyébként. Egyszeriben kinyílik a füle és felnyílik a szeme, mintha hályog esne le róla, és belelát a sors rejtelmeibe. Belelát, de nem fogja fel. Csak megsejt valamit abból, amiről pontosan tudja, hogy ez bizony így van. Ennyi volt.”
/Borbély Szilárd: Nincstelenek/