Cumi szögesdrót alatt
Találni jó dolog. Megtalálni, ami elveszett, de még inkább azt, ami sose volt a tied. Ami uratlanná lett, mert már senkinek se kellett. Vannak tipikusan találós emberek, ők ráakadni kincsre bárhol képesek. Nálunk kettő is van ilyen, az egyik úszómedence alján ezüst karperecre, fűben aranygyűrűre lel, a kisebb inkább mennyiségre, semmint minőségre megy. Házunkban műanyag szívlakattól kezdve körömnyi fém kiskanálon át beton villanyoszlop sejtjébe igazított Bhagavad-gítáig gyűlnek a dolgok halomszám. És most nem a lomtalanításról beszélek, persze azzal is lehet hasonló eredményre jutni, de ilyesféle elhagyott holmihoz szerencse kell és persze némi szufla.
Ritka az, amikor úgy kerül eléd valami, amit akár haza is vihetnél, hogy tetszik és éppenséggel szeretnéd, mégis hagyod a helyén. Az, akiben lobog a gyűjtőszenvedély, nem engedheti végül elfutni. Igaz, nem ragadta nyakon a kanapét, és nem kötött maga után Trabantot, viszont meg kellett őrizni belőle valamit. Mert ezek nem egyszerűen kanapék, Trabantok, és bár valaha volt jobb sorsukat soha fel nem fedik, lett velük villanásnyi új életünk.
Parádsasváron üveggyár-udvarra szöktem. Csupa szépséges tört üveg, palackzöld cserép, olajban úszó géptelen csarnokok. Kifosztott irodák, ahol sárga madarakként szállnak a huzatban a túlóralapok Icuka, talán Terka műszakvezetői székét hagyva hátra maguk után a gyom között.
Aztán egy reggel otthonról korábban indultam mindenkinél. Kikanyarodva kerítésen melltartót találtam. Míg visszatolattam, először őt képzeltem el, ahogy két ujjal felveszi, gondosan és némi élccel, mellel előre az ágakra szúrja. Csak utána a nőt. Egy melltartót másképp kizárt elhagyni a Gábor Áron-Endrődi sarkán, mint hogy az éj vagy hajnal elég jó volt neki.
Miközben hónapokon át jártam le sorban a címeket, eltévedtem vagy épp a környéket fürkésztem, a Gugger hegyen, amiről azt se tudtam, Gugger, csak utóbb derült ki, találtam egy békazöld Trabantot feküdni oda nem illő, elhagyott zártkertben. Nem állt, az már állni nem tudott, hanem feküdt puhán és szégyenlősen.
Mikor a fiúk az UFC-ben fociztak, volt egy héten három délutánom. Nem szabad délutánok voltak ezek, csak olyan félszabadok. Lehetett sétálni napsütésben céltalan. Ismertem már a Frankel Leó összes házait, az összes íjazó turáni harcost, fürdőző nimfát, anyát gyermekével. Szemben velük egy falpárkányra tették ezt a kiscipőt, mintha volna hozzá közük.
A Kunigunda útjáig mentem, hagy fusson egyet Abigél. Hűségesen mászkált velem három órát a tolószék mögött. A néni néha elkérte, hogy azt higgyék, milyen gyönyörű kutyája van, és bejött neki, mosolyogtak rá, megszólították. Irigykedtek, ez volt a lényeg. Üres sínek mentén egy földúton hagytam a kutyát futkosni, most rajtam volt a sor, hogy türelmes legyek. A kanapé mellett egyszerre álltunk meg hirtelen, mintha valaki lett volna ott, pedig nem volt, muszáj volt menten eliszkolni.
Kedves helyem a Hármashatárhegy lába, főleg a reptér főleg nyári kora reggel, de megteszi az ősz is. Továbbmegyek, azon belül legkedvesebb a Gercse. Évszaktól független szeretem, tél vége volt, mikor a fotelt észrevettem. Annyira magányos volt, annyira szép, egy fél délelőttöt üldögéltem benne. Elhatároztam, szilárd elhatározás volt, hogy visszajárok hozzá, azóta se néztem felé.
A pénztárca utcájára nem emlékszem. Akkor már gyűjtöttem az elhagyott tárgyakat, örültem mindnek, kivéve ezt, túlzásnak éreztem, olyan volt, mint valami tréfa, Ne hagyj el. Mint azok a hiteltelen pink naplementék. Még dühös is lettem, mit szórakoznak itt a járókelőkkel, és továbbmentem. Mégis visszafordultam érte, ahogy a pink naplementének se tudok ellenállni.
Végre anélkül sétáltam, hogy kerítéseken, lakások ablakában Eladó táblákról ne írtam volna fel címet, telefonszámot, lézenghettem már önfeledten, tulajdonképpen azt a különös esti fényt akartam elcsípni, föl se tűnt addig, csak mikor pöccintéssel fókuszáltam, akkor láttam meg az égkék cumit a szögesdrót alatt.