Általános

A dögöt muszáj eltakarítani

Van olyan érzésem, bármerre nézek, elfog a félelem, nem igazi félsz ez, nem tudom, pontosan mitől is félek, mert valódi dráma sűrűjében még nem éltem, csak tanultam meg olvastam róla bőven, ez a sok ütközet úton-útfélen, hiába voltam úgy el eddig, hogy kizártam, ki akartam zárni, de mostanra bekúszik a bőr alá szépen, és az ember félni kezd, a háborút nem lehet kizárni.

Mikor kisgyerekeknek kell váltig plakátokat magyarázni, mikor az önkény, az uralom dinnyekrémleves mellé kerül a déli diskurzusba, mikor ott lebeg az a rohadék, buci papírsárkány a fejed felett, hogy bármikor ellehetetlenülhetsz, akkor mit csinálsz, vajon kivonod a szaros kis kardod, és nekirohansz a kötélnek, hogy elvágd, hagy repüljön az a buci, sötét sárkány mondjuk keletnek.

Egy ideje feléje se néztem telefonomban annak a listának, ahová a restanciák felkerülnek, pedig ott volt a könyv, ami most előjött, épp most találkoztam vele szemtől szembe, mikor rajtam kívülálló dolgokról gondolkodom folyton, amikről eddig nem gondolkodtam, mert azt hittem, nincs hozzá közöm, csak neki van hozzám, eldönti a testem, a lelkem, a pénzem, el az egész mindenséget, amelyben elkezdtem félni, nem hogy velem mit tesz a permanens feszültség, hanem a fiaimmal.

Ilyenkor átmenetileg vissza kell vonulni, ahol nincs más, csak méregzöld rengeteg, ahol madarakat hallgatsz majomüvöltés helyett, ahol a dühtől nem ugrik össze a gyomrod, hogy percről percre valahol átbaszni készülnek, és ha épp nincsen rengeteg sok méregzölddel, akkor ott van Danyi és A dögeltakarító kíméletlen ocsmányul-gyönyörűen, angyallal, mimózával, köszönöm neki, hogy egyáltalán lehet, így lehet túlélni.

„(…) könnyen el tudta volna képzelni azt is, hogy éppen a háború volt a legnagyobb kibaszás, mert mi van akkor, gondolta, ha nem is a falakra és a tankokra festett címerekről, hanem valami egészen másról szólt ez az egész, például az angyalokról, akik lejöttek közéjük, hogy megmutassák, milyen az, ha a mennyországot felturbózzák … persze, más kérdés, hogy mit szólnak ehhez azok, akiket megerőszakoltak, megaláztak és megkínoztak, gondolta, és megint más kérdés, hogy mit szólnának, ha szólhatnának azok, akiket agyonvertek, meggyilkoltak vagy kivégeztek, csak azért, mert szerbek, horvátok vagy bosnyákok voltak, ha ugyanis a háború nem a címerekről szólt, hanem valami másról, akkor ők csak tévedésből, egy ostoba félreértés miatt haltak meg … de ha tényleg így van, vagyis ha tényleg csak az angyalok szórakoztak velük, akkor viszont a valóságnak minden bizonnyal különböző rétegei vannak, és ebben az esetben mindegyik rétegnek megvan a maga igazsága (…)”

„Egy ideig csak a mimózát nézte, ezt a különös virágot, amelynek a halvány citromsárgájához mintha egy kevés hamuszürke is vegyülne, és az járt a fejében, hogy ezek a csontos alkatú, szikár balkáni férfiak harminc-negyven évente újra és újra megpróbálják kiirtani egymást, ugyanolyan elszántan és hősiesen, mint amilyen elszántan és hősiesen nyílnak a mimózabokrok, amelyek a tél végét se várják meg, már február elején rügyezni kezdenek, és a virágok kibontják halványsárga, apró szirmaikat, amelyek színéhez egy kevés hamuszürke is vegyül, mintha csak a balkáni nők, ezek az olívaolajnál is lágyabb ölelésű, de a sziklánál is keményebb szívű nők hintenék be őket hamuval, talán mert ők tudják a legjobban, hogy elenyészik, elhamvad, elporlad minden, és nem marad végül más, csak a szürkésfehér hamurétegek a mimóza virágján.”

Februárban virágzó mimóza helyett Danyi-féle rózsamező.
Fotó: Danyi Zoltán

One Comment

Leave a Reply

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.