Az otthon éve

Van bivaly, ló, ez a kakas éve volt. A kínai szerint számítom, mert nekünk ott kezdődött el. Aznap, mikor a majom leköszönt, fagyban, hóban, még épp a vastag ón előtt. Beköltöztünk. Nem egyszerű hurcolkodás volt, nem egy szimpla ügy, kijutott nekünk a jóból. Attól kezdve arra vártunk, hogy valamikor majd azt mondjuk, megérte.

Egy darabig nem mondtuk. Lassan jött meg, mint a szerelem. Úgy értem, ahogy Laclos értette. Ha az ember túl heves, akkor kevésbé finom. Dehogy volt hév, helyette is inkább a kétkedés. Ha már szeretni nem, legalább megszokni sikerül-e. Szó se volt Kunderáról, az édes lassúságot elvesztegető sietség nem volt más, mint álom.

Hamarabb mondtuk ki, mint számítottunk, hogy megérte. Mire a kétszáz lépcsőn legyőztük a jeget, mire összeszedtük az utolsó ocsmány kis tüskés mogyorót, mire kiszárítottuk a penészes kéményt, mire a Bétex haló porán függönyökkel szerelkeztünk fel, mire az első, nem várt krókuszok kibújtak, otthonunk lett a házból.

A ház súlyos, komoly, szép szimbólumként ült az éven. Hosszú kódorgás után nem csak itt érkeztem meg. Lett helyem, ahol a munka már nem kíméletlen, boncjegyzőkönyves valóság. Hol üde, ép kicsi bitangok, hol meg elvarázsolt testű, makulátlan szívű tündérmanók között. És előkerültek otthonos lelkek, akikről azt hittem, rég elvesztek.

A lagom az új hygge, nem túl kevés, nem túl sok, éppen elég. Lassúságról szólok. Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, tisztásokkal, a természettel együtt?

Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésüket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog. Visszatért ez az öröm most egy kis időre, nem kell hajszolódni, körül lehet nézni, és ha rajtam múlik, nem is hagy el sohase.

Tudod, mostanában kenyeret sütünk, az is ilyen öröm. Minden áldott nap kovászost, barnát, toastot, tönkölybúzást, joghurtosat, milchstutent, sörkenyeret. Az ember ettől kiszakad az idő folytonosságából; kívül kerül az időn; másképp mondva eksztázisban van; ebben az állapotban mit sem tud a koráról, a feleségéről, a gyerekeiről, a gondjairól, következésképp nem is fél, mert a félelem forrása a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója.