Csendes éj | ritaritmia

Csendes éj

Eljött.

Hát nem ezt vártuk vajon, nem erre készülünk már mióta. Nem ezért törtük össze magunkat és magunkon kívül bárkit. Hogy meglegyen minden. Mindenkinek minden. Ma még a legelvetemültebb halogatók is fellélegezhetnek. Lett, amennyi lett. Ha lista volt, ki lehet dobni. Ami nincs, már nem is lesz meg.

Ó, szép fenyő.

Voltak csodás karácsonyok. Nagyjából tízévesen érnek biztonsággal véget. Aztán valamikor harminc körül, mikor megszületik a gyerek, azt hiszed, átéled majd megint. Át, persze. Csak a következő pillanat sötétül el. Egyeztetni kell. Mikor, melyik családhoz, annak épp melyik tagjához megyünk. Egy idő után beáll. Vérrel, könnyel, de összerázódik az új rend. Évről évre azt hiszed, össze. Nem elégedett soha senki se. Megbújik úgyis aljasul egy rokon, anyád, apád, legjobb barát, akiben ott a tüske. Nem úgy lett. Ahogy akarta, ahogy elképzelte, ahogy el se képzelte, csak szimplán dühös. Mert a másikhoz megyünk. Mert nem akkor megyünk. Mert káposztát csinált az is. Mert nem csinál káposztát.

Csordapásztorok.

Úgy volt, hogy halat rántok. Pontypatkót. Valódi ress aranypanírban. A gyerekkor tehet róla, hogy mégse. Arra bármit rá lehet sütni. A halat különösképp. Nem volt más baj, csak az időzítés. Élére kellett állítani. Kiszámítani előre a percet, mikor ülsz le. Azt meg elég nehéz. Mert nézegetnéd a vadonatúj könyved, miközben próbálod fölfelé a bársony kisruhát. A Ki nevet a végén is kinyílna szívesen, ne nyíljon, azonnal kész a hal. Szellőztess, ne játssz, most rögtön ülj le, ülj már az istenért. Villámok. A hal miatt, mert az csak úgy lehet, ha az asztalon még sercen egy utolsót a zsír a paníron.

Ha szikrázik, hadd szikrázzon.

A levest már reggel megcsinálom, semmi rizikó. Kapkodni nem kell. Szaladgálni meg pláne nem, rohanni ide-oda. A nagyszülők tettek róla. Elmentek már szegények. Akik meg élnek, hát elmentek ők is. Azt hittük, Kassa, azt, hogy ki van iktatva a karácsony, nem kicsit, teljesen. Végül azért még előtte, épp a legszebb hóesésben, eljöttek, mint mennyből az angyal. Kár, hogy továbbmentek, de az angyalok ilyenek, szeretnéd, ha maradnának, de elrepülnek. Nem marad más hátra, mint ellenni magunkban. Hókiflit pakolok porcelántálra. A tál még ott volt nagyanyám kredencén. Itt kajszintortaízű volt az ünnep, amott sült krumplinudli. Máshogy szólt a csengő, a gyertyának más illata volt, a csillagszóró is másként percegett. Az volt a legjobb az egészben. Csizmát húzni, kimenni a hideg, öreg estébe, menni hozzájuk ide-oda.

Én is mennék, mennék. Minden szépet tennék.

Pár napja vittem gyógyúszásra a fiam. Városmajor, egy nagymedence, semmi fakszni. És ott ült a Mácsai. Mikor indultam el, akkor vettem észre. Ott várt ő is mellettem alig pár méterre. Először egy lábat láttam meg, farmert, mezítlábat. Aztán azt, hogy kié. Kár, hogy nem mondtam neki, haver, veled töltöm a karácsonyt. Ahogy az estéiket a gyerekek, hangoskönyv, Csontbrigád, tudod. Most ajándék lettél, huszonötödike este, Örkény. Azt meséld el, Pista. Meséld el a fiaimnak, amit nyolc éve nekem.

Lássátok, lássátok.

Leül, feláll, rád néz, megint leül, mesél. Kitérdelt drapp kordnadrág, kiült óarany fotel. Pamutpóló, kék vagy szürke. Egyszerű, semmi díszlet. Megint feláll, magával ragadja a szöveg, ő ragadja magához a közönséget, erősebbnek látszik, mint az előbb, a reflektor is erősebben világítja meg. Minden pé, té, dé, bé szétporlasztja a nyálcseppeket. Ültél már szökőkút peremén szélben. A színész rád köpi az író életét, ha elöl ülsz, eléggé elöl, úgy érzed, elér, nem undorodsz. Körbeveszik, majdnem teljesen körbe azok, akik látni akarják a küzdelmét. Hogy sikerül-e neki. Felépíteni a lelkedben az múltat, közben legyőzni magát, átformálni az arcát, maszk nélkül se őt lásd.
Először csak történetek a színész hangján, majd egy pillanatban eltűnik onnan, helyébe lép az író, és ő irányít. Ráncigál, nevetned kell, utána meg sírsz. Legyőzött, állva tapsolsz, őrjöngsz, ne változzon vissza, maradjon itt, lesétál a színpadról a lépcsőkön, el melletted, végig a sorok között, és kimegy. Otthagy. Visszaülök, nem indulok meg a többiekkel a ruhatár felé. Most már hintázhatok, le-fel a szék ülőkéje, egészen felhajtom, összepréselem magam, combom a mellkasomhoz ér, szűk fekete szoknyám a vajszínű blúzhoz. Előttem egy férfi visszanéz, rám néz, sokan vannak előtte a székek között. Mosolyog, lépésenként jut előre, végig felém néz, nem ismerem, ő sem ismer, csak a billegést.
2009.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*