A fotel

Nagyapám pecsétgyűrűjén kék volt a kő. Nagy lombú fával a közepén, családi címer, talán kőris, de lehet, összekeverem Kőrös címerével. Az a kék olyan volt, mint az ég és a tenger egyszerre, benne volt minden, az összes kék. Tudtam, sose lesz az enyém.

A gyűrűt fiúk öröklik. Unokaöcsém a legöregebb fiú, így az övé lett, testvéremé egy másolat. Közepén hiába áll ugyanaz a fa, kő nélkül semmi. Máshogy kopog. A pecsétgyűrű lényege ugyanis a kopogás. Ahogy a fotel karfájához ért. Legtöbbször halk, lassú ütem, időnként hangos és türelmetlen. Főleg, ha meccs volt.

Fradi meg a magyar válogatott. Ja, meg a műkorcsolya. Abban ugyan nagyanyám volt az igazi ász, egy egész nemzet helyett volt képes drukkolni. Egyedül is kellő intenzitással rajongott, de jó néven vette, ha nagyapám is becsatlakozott. Ő pedig, ha már szurkolás, dobolt hozzá a karfán.

Kölcsönkértem párszor a gyűrűt, hátha nekem is megy. Háromszor fordult körbe az ujjamon, félrecsúszott, muszáj volt hüvelykujjal tartani. Sehogy se adott ki hangot. Legalább nem rajtam múlt, hogy lassanként lekopott a fáról a lakk. Alig észrevehető, alattomos kis kopás, nem zavart senkit. Nem is zavarhatott, lévén hogy nagyapámon kívül a fotelban nem ült más senki.

Nem mintha meg lett volna tiltva, de volt a fotelnak egy párja, azt használta, aki akarta. Mikor nagyanyám is meghalt, magukra maradtak, mint két szomorú agg, kuporogtak a hálószobában. Egyszer az is teljesen üres lett, akkor kiköltöztették őket a hallba. Évek óta éltek a lakatlan házban mozdulatlan.

Középső fiammal a szobáját folyton átrendezzük. Közben mesélem neki, régen mi anyuval ugyanezt csináltuk. Toltuk arrébb, cipeltük a kétszárnyú szekrényt, ötven kilós komódot ketten. Apu arcán sose volt öröm, amikor hazaért. Egy darabig morgott, hogy ez most megint minek volt, aztán beleszokott.

Húzzuk-vonjuk a kis cingárral az ágyat, íróasztalt, gyűrődik fölfelé a szőnyeg, át kell emelni rajta a nehezét, emeld, vagy tartsad, de lent nem maradhat, apádat nem várhatjuk így. Van benne kihívás, főleg, hogy nyolc négyzetméterből kell kéthavonként valami újat kihozni. Mindig kihozzuk. Csakhogy ezúttal keletkezett egy eddig sosem volt hely. Bútor nélkül, árván maradt egy sarok.

Egy fotel után kiáltó sarok. Este már néztem is a neten, Ikea meg a babzsákok. Másnap képes voltam, és elzarándokoltam, végigjárom, ülöm sorban, csupa retro holmi. Mind jó rohadt drága. Ekkor ugrik be a két kis öreg karszék. Milyen hideg lehet ott, abban a hallban, rajtuk a buklé. Föl kell ide hozni, pont passzol a helyre az egyik közülük.

Porszagúnak kéne lennie, ehelyett narancs. Inkább alma. Nagyapám mindig abban pucolta, ült a tévé előtt, és úgy hámozta, hogy egyben maradt a héja. Ül a gyerek a fotelban, az almát műanyagtálkában kapja. Gyűrűk urát olvas. Furák együtt, a könyv és a fiam ott, ahol a nagyapám ült valamikor. És akkor rám tör, a másikkal mi van, együvé való a kettő. El kell hozni, biztos elhozom, csak tudnám, hogy forgatom fel érte az otthonom.