A legegyszerűbb képlet | ritaritmia

A legegyszerűbb képlet

Úgy ennék valamit. Keresgélek. Nézem a hűtőben, hűvös. Csoki, édes. Banán, tömzsi. Lődörgök, konyha, spejz, semmire nem lehet rástartolni. Iszom vizet.

De mégis inkább ennék. Van krumplim. Egy csinos kis karfiol. Csokor répa, tényleg csokor, postásgumi és levélkék. Spenótpürékocka. Hagymavariációk. Sok hülye zöldség.

Kéne valamit enni. Nem főzni, enni. Prompt. A kávé prompt van, de kávé most annyira nem. Sós kell. A pizza elhúzódik, nincs hozzá türelmem. Pedig a kiszáradt tükörtojástól a közepén odáig vagyok. A tészta sose vastag, már-már átlátszó, mint az anorexiás csajok. Legyenek részei, ahol átüt a feltét. Pikáns alapnak hívják az erőspistás tejfölt.

Jó volna végre bekapni valamit. Hátizsákért megyek a pincébe, megcsap az almaszag. Anyám szerint starking, énszerintem gloster. Friss, rögtön a fáról, nincs köztes állomás. Illetve van, az ÖMV a BAH-nál, ahová elhozzák. Az alma behúzza a kiflit, kis táblácskán horgolt betűk, nagymama valódi kiflije.

És akkor összeáll a kép.

Lapokra szelem a jéghideg vajat, jobb oldalon földarabolt alma, vaktában sóhintés. Nem várom meg, hogy leüljek, állva eszem, mégis leülök. Előttem könyv, nem olvasok. Erre figyelni kell, mit idéz fel, miféle emléket. Kőlépcsőt, nagypapát. Kempingbiciklit, diófát. Megszagolom az ujjamat, együtt van minden.

Őrület, hogy folyton elfelejtem, kifli, vaj, só, alma. A legjobb, ami az emberrel történhet.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*