Általános

alig ellestem, már tovább is adom

(…) A rigók hiányát elviselhetetlennek érzem, és nincs a hangod sem. A hólyagokkal kicseszik a víz, megfeszül tőle, elég egy mozdulat, és széthasad. Mintha lé folyna belőled, megkóstolom, az hittem, sós lesz, pedig édes, édes lé folyik belőled. Ellenanyag termelését kezdi a szervezet, hallom, pedig nem mondod, néha rádjött, hogy Animal Planet-hangon beszélsz, most mit mondanál? Mi van az ellenanyag ellen? Persze készültem, ezt a mesét még otthon megtanultam, tudom kívülről az egészet, maori mese, súgom neked, bőgöm rád, nem tudsz megmozdulni, kitérni sem tudnál előlem. Ebben az éjszakában nem csendült hang, nem zendült szél, csak a mély sötétség hallgatott. Rangi, az Égapa és Papa, a Földanya még összesimulva, egymásba ölelkezve feküdtek. Amiatt volt sötétség a földön. Olyan szorosan ölelték egymást, hogy a napsugár sem férhetett közéjük, a szél sem surranhatott el kettőjük között. Rangi és Papa között csak a néma, végtelen éj feküdt.
Bennem nem moccan semmi, pénzért kefélek, tök átlagos, a repülőjegyért. Pedig utálok repülni. Nem volt túl sok férfi, nem tudom, miért mondom ezt, hogy nem túl sok. Ha sok, akkor mi van, és mi van, ha kevés. Harcos vagyok, hódító, visszahódító, téged akarlak visszahódítani a semmiből az életbe. Megbontottam a dombot egy helyen, és hordom neked a hattyút, lószőrpárnát, hatfunkciós, ebből megvan négy, bicskát, egyszer egy hibátlan Auckland térképet, mondtam, bökj rá, megnézzük nemsoká. Odahúztam az ujjadat, a léptékre sikerült. A szél meg csak feszt fúj, Üvöltő Negyvenesek. Azt gondoltam, a hátizsákok nem kellenek, elviszem a partra, és a szakállas németnek adom. Csak néz rám neonkék szemmel, és sír. Belemarkol a homokba, az arcomra pergeti, nem tudom, ez mit jelent. (…)

/NZ és más novella tőlem, Kalligram, 2012. január/

Leave a Reply

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.