Almafák közt | ritaritmia

Almafák közt

Születésnapra Joyce-t kaptam, fiamtól az Ifjúkori önarcképet. Ráadásnak volt benne egy Cartaphilus levlap, rajta J.J., karjai pálcikák, bambán előre néz nagy, félrebillentett fejjel. Kabátja átmenet a háziöltözet és a zakó között, rézsútkockás, borostyánsárga. A hátára firkáltam pár megőrzésre méltó mondatot:

“Az este szaga úszott mindenfelé, a falusi felásott földeké, ahonnan répákat húzkodtak ki, és meghámozták és megették őket. (…)

Az egyik egy rongyos flanelmellényt próbált a bordáira erősíteni, egy másik monoton hangon panaszolta, hogy a szakálla bennragadt a gyom sűrűjében. Nyáltalan szájukon együgyű locsogás kelt, amint lassan sustorgó körökben keringtek körbe a mezőn, erre- arra gyűrűzve a gyomokon át, hosszú farkukat maguk után vonszolva a zörrenő bádogedények között. (…)

Ha nem más az élete, mint az órák egyszerű rózsafüzére, ha olyan egyszerű és furcsa ez az élet, mint egy madáré, reggel vidám, egész nap csapongó, napszálltakor fáradt? (…)

Ezen a büdös ganéj világon minden bizonytalan, csak egy nem: az anyai szeretet. Az anyád hoz világra, a testében hordoz. Mit tudunk mi arról, hogy mit érez? De akármit érez is, az érzése mindenesetre valóságos. Annak kell lennie. És a mi eszméink, terveink, vágyaink? Csak játékok. Eszméink? Hát még annak az átkozott, mekegő kecskének, annak a Temple-nek is vannak eszméi. MacCann-nek is. Minden tökfej itt körülöttünk azt hiszi, hogy tele van eszmékkel. (…)

Nem félek attól, hogy magányos maradok, sem attól, hogy félreismernek és lenéznek, sem attól, hogy elhagyjam azt, amit el kell hagynom. És nem félek hibázni sem, nem félek a nagy hibától, az élethossziglan tartó hibától, sőt talán az öröklétbe átnyúló hibától sem. (…)

Szertelen tavasz. Száguldó felhők. Ó élet! Almafák hullatják virágaik gyönyörű szirmait a felkavart pocsolyákba. A levelek közt leányszemek.”


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*