Az én embereim
Ágónak.
Négy fiúnak.
Hét évenként megváltozunk nyilván.
Huszonnyolc nappal több, mint hét éve, hogy ebbe a pár sorba egy köszöntéshez csokit csomagoltam.
Eltettem mélyre, akkor személyes volt, később idejétmúlt.
Most előszedem mégis, mert hirtelen pont ugyanúgy lett érvényes. Sokkal inkább fontos. Egy ötvenéves barát.
Himnusz, dal, akármi
Tegnap este egy órán át írtunk fiammal distichont,
csapkodott, és én is majdnem őt,
azt akarta írni, Marseilles, hozzá foci,
nem stimmelt a hosszú-rövid.
Végül összejött. Nem hagyom magam verslábaknak,
hogy rúgjanak. Átpasszírozni gondolatokat, minek?
Nem keresgélek, nem mondom ki hangosan,
minél szebb, szabályos legyek.
Ért, ez így túl rövid, szótagolni sem lehet,
hogy jobban értsd, ért. Ismételni fogom,
egész mondatot csinálok belőle, ő ért.
A megértet szándékosan kerülöm,
aktuálisan elegáns utalás lehetne pedig az időre,
ha bárki félreértené.
Vele vidám vagyok, énekelek és táncolok,
céllövöldepuska állam alatt, játszom, hányat találok el.
Egyet se. Más módszer kell, első A osztály,
újságcikkben keress Zs betűt, firkáld át,
nincs szerencséd, a Zs ritka, akár az értő barát.
Alig találsz rá, hiába puska, toll, csúzli.
Egyszer viszont megkapod, nem vadászható, ül előtted,
a szemedbe néz, ért. Téged, engem, őt.
Könyököl az asztalon, körül se rajzold, a tiéd.
Az enyém, igen, ahogy a rég várt, jóérzésű együttlétek minden alkalommal. Adunk, kapunk, kiegyensúlyozott, könnyed kapcsolat a miénk. Csak néha borzongunk meg, hetek óta egymás felé se szagoltunk, mégis milliméterre passzolunk.
Értékelni kell az ilyesmit, különös, ritka madárnak szokták mondani. De van, ami hasonlatos volt ehhez a madárhoz ritkaságban, különösségben. Egy hónapig dolgoztak nálunk a fiúk. Én béna kérdéseket tettem fel reggelenként, ők türelmesek voltak cserében, udvariasak és szelídek. Belakták a házat helyettem. Szétszedték, aztán összerakták. Néha jobb volt elmenni onnan, ne lássam, hogy fáznak. Néha meg jobb lett volna beszélni velük, vagy hallgatni, ahogy a spakli surrog. És egyszer csak vége lett.
Minden csempe a helyén, simák a faltövek. Megható tisztaságot hagytak. Kéne adni valamit búcsúzásképpen. Búcsú helyett maradhatnának, otthonos velük a ház. Utolsó nap azt mondták, van itt valami magának még. És szégyenlős mosollyal átadtak nekem egy orchideát. Kártya is volt benne, Gábor, Péter, Ádám, Tamás. Egy mondat hozzá szóban, amit elteszek ugyanígy: magukhoz szerettünk járni, mert maguk emberszámba vettek. Azóta hallom, dübög belül, karcol, emberszám. Hát hogy lehetne másképp. A legemberibb embereim voltak.
