Dohánysárga év | ritaritmia

Dohánysárga év

Újabb kattanásom Hallgrímur Helgason: 101 Reykjavík. Remek a címe, hozzá a név, nézem, ahányszor kézbe veszem, nézegetem. Lázba hoznak engem a sonok és dóttirok. Ajándékba adtam, nem jött be, hát magamhoz ragadtam. Hogy úgy mondjam, örökbe fogadtam. Meghálálta, ahogy ez lenni szokás megunt vagy eldobott dolgokkal. Befurakodott a fickó a mindennapomba. Spórolok vele, lassan olvasom. Apránként. Adagolja szépen, hogy pont aktuális legyen, még szorosabbra húzza lelkemen a csomót. Így kezdjük mi ezzel a hol volt, hol nem volt gyerekkel a kétezertizenhetet.

“Az ég dohánysárga. Vén felhők. Savas eső lenne, ha esne. Állott szélcsend, otthonosan szennyezett levegő. A tenger sűrű, gyantaszerű, csomós. Mintha mindennek ma járna le a szavatossága. Minden az utolsókat rúgja. Csalódások éves készletét terítik a városban, a fekvőrendőrök felgyűlt kudarcok. Az utcán heverő jéghalmok fagyott, összetört remények. A piszkos hóbuckák penészes álmok. A szilveszter napja koncentrált év, 365 nap egybe sűrítve, légmentes csomagolásban.

A szemetet, az évet a kukába, koporsóba engedem. Hol vannak most a kukások? A napok hulláinak szállítói. “A napok hulláinak szállítói.” Olyan szentimentális vagyok az utolsó centimétereken. Líra. Halálcsíra. Lehet, hogy azért, mert valamilyen megmagyarázhatatlan házipapucs van rajtam, gyanítom, apa felejtette itt. A kertben még a fát is megnézem. Ott állok, és nézem a fát a kertben. A fa ott áll a kertben, Isten felé nyújtja tíz ujját, melyek filmes vizuális effekttel tíz megégett ujjperccé változnak: ázott, fekete, csontvékony ágak – perzselt váza a fának. A kertből fekete macska pattan, mint a labda, aztán a lábamnál hívódik elő, akár egy polaroid. (…)

B.Ú.É.K.! A szökőnapokat el kellene osztani négy évre. Újévkor legyen egy kis limbó. Ha 24-et elosztunk 4-gyel, az 6. Hat órára megállíthatnánk az időt, kaphatnánk egy kis szünetet. Éjféltől újév napján reggel hatig. Jó ötlet. Szünet, mikor mindenki azt tehetné, amit akar. Nem számítana bele semmibe. Mert ez a gond az idővel. Soha nincs szünet. Az ember 365 napig rabszolga a gályán, és máris kezdődik az újabb év.”


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*