A Lédáért mentem ki. Át akartam élni, belehergelni magam valami vad elmúlásba. És kerestem az őszt az avar miatt. Találtam száraz levelet, elszórva, mint a pikkelyek a zöld füvön. Még nem avar, csak jelzés, hogy szükségszerűen így folytatódik tovább. Körbecsókolja, megnedvesíti, eltépi a nap, a köd, a szél az összeset, hogy aztán lehulljanak. Vállakra, szárnyra, megtelik velük a szétvágott műanyagpalack. A férfit is le kell majd söpörni, ha nem jön el hozzá senki, én itt leszek. A kezemmel simítom végig. Csak nézem, ahogy először néztem, a térd és arc találkozását, a gyönyörű kulcscsontot, a bánatot. Nem tudtam elszakadni tőle, nem tudok, ez marad meg nekem, a kőangyal egyetlen mozdulata.
Ritám, tényleg nem a Markóban a helyed! Gyilkos prolik élete ügyében döntögetni – a francnak. Mikor ilyen gondolataid vannak, amikkel így bearanyozhatod az életed/életünket. Köszönet értük. És a kép. Csoda.
Ó, azért ott is volt pár eredeti fickó, és a csupaszív tolvajok rendre meghatottak. Te drága vagy, köszönöm.