Egyedül vagyok, végtelenül egyedül, annyira egyedül, hogy nincs is rajtam kívül voltaképpen senki | ritaritmia

Egyedül vagyok, végtelenül egyedül, annyira egyedül, hogy nincs is rajtam kívül voltaképpen senki

Már ősz volt, egészen nyárszerű, legendás szeptember vége. Péntek délután pár napra megléptünk egy régi baráttal. A menzával kezdtük, autópályán adtunk le rendelést, dugó van, tegyék félre nekünk. Tíz perc volt zárásig, de megvárt minket a felesborsó.

Láttam egy párt. Idős emberek, előttem mentek az utcán. Veszekedtek valamin csúnyán. Szatyrokkal voltam teli, nem sikerült őket lehagyni, csak vonszoltam magam utánuk, mint egy béna spicli. Igen, most besúgom őket, mennyire rossz az ilyesmi. Mikor látod, hogy elegánsan kopott kabátban ősz emberek úgyszólván ölre mennek.

Pedig mögöttük az élet, olyannak tűntek, mint akik eddig együtt öregedtek. Volt valami össze nem téveszthető vonzás, látszott, hogy párok, nem pedig testvérek. Férj-feleség már vagy ötven éve. Talán megvolt az aranylakodalmuk, unokák és sok-sok gyerek. Most meg ez az értelmetlen egymás marása.

Kivenni pontosan nem tudtam, vagy inkább nem akartam belelépni oda, ahova már csak jóérzésből se lépek. A gesztusok, hangok, hallgatások azonban elmondtak mindent. A férfi egyszer megállt, azt hittem, hátat fordít, és elmegy. Megálltam én is, ő tétovázott, én meg igazítottam a táskán.

Mégis maradt, ment tovább a nő mellett, de többet nem szólalt meg. A nő feléje fordult, talán még kérte is, hogy beszéljék meg, a férfi nem volt rá hajlandó. Érződött a nőn, hogy fáj neki. Hogy nagyon mélyre ment most ez a hallgatás.

Mentek, a nő tartása olyanná vált, mint aki feladta. Nem, mint akinek mindegy, hanem hogy most hirtelen elég az egész, nyamvadék katyvaszból. A zebrán jártak, nekem piros lett. Nem akartam elképzelni, milyen lesz nekik, mikor behúzzák maguk mögött az ajtót.

… bóklászok erre-arra, nincs célom, nincs tervem, hogy merre, és minek, de közben készülök, erre az ugrásra készülök, erre az ívre, amit egyszer beleírok a levegőbe, és akkor most itt vagyok, benne vagyok ennek az ívnek a közepén …

Az a nyárszerű, legendás szeptember vége jutott eszembe, menza után a Dunán. Az itatónál telepedtünk le egy padon, nem volt rajtunk kívül senki, csak előttünk a fűben egy férfi. Órákig voltunk így hárman, bámultuk őt. Átéltük az egyedüllétet, az elégedettséget, a nyugalmat és békét, ami körülvette. Azt, hogy nem hiányzik neki más. Odasettenkedtem, mikor úszott egy nagyot, D. H. Lawrence-t olvasott.

Nagyon nagy a kontraszt, sose dől el, melyik a jobb. Most mégis azt kívánom annak a Fő utcán sétáló párnak, hogy legyen meg nekik a gyémánt-, vas-, sőt a koronaékszer lakodalom. Különben a fene tudja, még az is lehet, hogy a partról azt a férfit otthon szintén várta valaki.

A cím és a kurzivált szöveg Krasznahorkai László ÁllatVanBent című kötetéből idézet.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*