Gyöngyszeme egy gyűjteménynek | ritaritmia

Gyöngyszeme egy gyűjteménynek

Úgy tűnt, semminek nincs értelme, amikor kitaláltam, hátha ez a megoldás, összegyűjteni pár érdekes embert. Nem gondoltam nagy dolgokra. Nagy-Magyarország formájú anyajegy, hézagos mandarin nyelvtudás, sőt megelégedtem volna egy jól megcsinált frizurával is, amilyennel anyám tért haza péntekenként hetvenöt tájt.

Bárki felkerülhetett a listára, nem volt benne rendszer, nem akartam megkötni magam elvárásokkal, kellett a rapid boldogság. Megdolgozni értük, felkutatni, informálódni kizárt, ez ráérzésre ment. Annyi volt, hogy figyeltem, ha találkoztam valakivel, sorra vettem, haj, kéz, körmök, foglalkozás. Nem lehetett csak úgy beleugrani, igényes legyél, már-már kekec, főleg az elsőnél, az fogja meghatározni a szintet, a többiek érdekességét.

Szerelem, ahhoz éreztem hasonlót, mikor szembe jött a férfi az Üllőinél. Úgy jött, mint aki megy, nem akart jönni egyáltalán. Vonakodott. Teljesen átlagos külső, színehagyott farmer, a pólóján sasok. Felsőteste szép volt, a vékony, rövid ujjú pamut szálkás kart, szelíd, de nem szerencsétlen mellkast sejtetett. Rézsút sütött rá a nap, mellbimbója árnyékot vetett.

A Klinikák felé nézegetett vissza, időnként megállt, úgy tűnt, vár, de mégsem várt. Húzott fél kézzel egy babakocsit, mintha az nem hozzá tartozna. Kék pléd volt benne, kék galambok és még kékebb felhők, alatta nyilván egy gyerek. Érdemes mindent jól megfigyelni, hamarabb rálelek arra, amit keresek. Nekem most ez kellett, feszültség. Galambok és sasok. A szerelem különféle stációi.

A vonzás stációi, ő a fölívelő szakasz, többnyire így kezdődik, azzal, hogy rákívánkozol. Első érdekes embernek a gyűjteményemben el se képzelhettem volna érdekesebbet. Kísértettem magam vele egy darabon, egész a metrólejáratig, és máris az enyém volt. A sas a karomra szállt, nem akartam tudni a nevét, hadd legyen nekem csak Devlin. Ehhez tartottam magam, sose kérdeztem a valódi nevét.

Pont ez a homály, elhallgatás vonzotta be a következőt. Egy pamlagon ültem, olyan ritkán használom ezt a szót, egy múzeumban, sötétbarna bőr pamlag, körben minden csupa arany. Színaranyból jónik és lingamok. Egyetlen terem, a kincsek terme, Izlandon egész múzeum épül fel erre. Állatok levágott péniszét nézheted körbe hörcsögfasztól az ámbrás cetig. Utóbbi állítólag hetven kiló.

Ülök, nézem a dong-soni kultúra míves szerszámait, és rám tör, mégis hallanom kell, madárkámat, Devlint hogyan hívják mások. Elég, ha egyszer kimondja, tegyük fel, J. vagyok. Az első emberemről tudnom kell minden részletet.

Négy aranyszobrocska előtt csoportosulás, véletlen álltak meg ennyien, nem tartoznak össze. Az egyik fickó megigazítja a haját. A mozdulatot veszem észre, egy kar emelkedik, csak feltételezem, hogy a haját, kizárt, hogy nyújtózkodik. A legszélén áll, pont ott, ahol egy szobor a mellkasára teszi a kezét. Érző figura. A másik három beszél, lát, hall, mindegyiknek máshol van a keze, de őt, aki gyűjteményem második darabja lesz, a többi kicsit sem érdekli. (…)

/Részlet, Kalligram folyóirat./

Fraknó vára, gyűjtemény


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*