Hó-, jég-, vízjelek | ritaritmia

Hó-, jég-, vízjelek

Versre kívánkoztam. A más versére. Más hangján is szólalt meg. Tandori, jó lesz. Adta magát mellé egy farkasgyepűi hétvége. Az ég pont olyan békülésszínű volt. Közepében egy amerikai katonai repcsi.

„Ki kéne békülni,
mint az ég, kékülni.
Ki kéne, ki kéne,
ki tudja, mi kéne.”

Elővettem hát a Vízjelet megint. Folyton, örökké aktuális. Nincs, akinek ne lehetne mondani, nincs, hogy ne lenne rá alkalom. „Esdve kérlek, te megszólított ember, méltóztass idefigyelni. Akkor is, ha már ezerszer okoztam neked csalódást, hogy én nem figyeltem rád, azzal. Miért nem kérleltél jobban. Miért nem tettél csodát. Öntötted szavakba a vízjelet.”

Tenyéréllel csináltunk talpnyomot. Babatündér, mondtam a fiúknak, babatündér, adták tovább a hírt, épp innen rugaszkodott el. „Találkoztam vele kint a hóban… és beszéltem hozzá, kértem, hagyjon végigheverve.”

És hevertünk a napsütésben. Arra van a fagyott vízesés, mondták a helyiek. Dehogy jártak ők ott, csak elképzelték, ilyenkor milyen. Csurgónak hívták egyébként. Jobban illett hozzá, mint a vízesés. Csobogott a patak, jégcsapok nőttek. Törtünk, nyalogattuk, havat ettünk hozzá desszertnek. „Akkor volt az, hogy „szívem szerint” fenn maradtam volna a hegyen. Csak úgy. Soha többé e lenti várost.”


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*