Általános

Karon fenn oltásnyom

Mosolyogtak, úgy adták át, sürgető, lelkes mosollyal. Könyv, persze ez édes, főleg, hogy költészet, figyelnek rám tényleg. Álltam lezsibbadva, kezemben a Hűlt hely, dadogni se bírtam, ilyen könnyen vennék, hogy nekik befellegzett? De akkor hova a nagy jókedv, vagy csak irónia, és rögtön a nyakamba borulnak sírva? Szomorú voltam, sütött rólam a sajnálat, kérdezték, valami baj van, Seamus Heaney-val nyúltak volna mellé? Ekkor derült ki, nem tudták, mit adnak. Nem értették a címet. Ráadásul épp az volt a téma, kizsuppolják-e őket az országból egyszer s mindenkorra.

Írországról utolsó élményem egy vérbordó kártya, rajta arany betűkkel egy város. Jeles napra kaptam, hogy majd váltsam be, Dublin, ha már ezen könyörgök mióta, pontosan, mióta tudom a valódi nevét, Baile Átha Cliath. Nyilván csupa rőzsefonat, gázló arrafelé minden. Később Leopold Bloom-ot akartam, és kellett még a tenger. A kártyát ma is őrzöm, a tömzsi világítótornyokig nem jutottam el. Egyszer talán lehet, addig itt lesz nekem ez a néhai ír fiú a verseivel.

Muszáj volt tehát lefordítani nekik, mi az a Hűlt hely, nem, ne vegyék magukra semmiképpen. Úgy tűnt, értik, mert ezután nem mosolyogtak annyira. Keressük csak gyorsan, honnan az idézet. Elsőre nincs meg, jó vaskos kötet, hagyjuk is most, dünnyögöm vigasztalásképpen, végigolvasom, kétségkívül meglesz, egy eldugott, rövidke sor. Hátha új értelmet kap, kicsit biztatóbbat, mint hogy volt itt valami, de most már nincsen. Nem hittem benne, és mégis, amikor ráleltem, láttam, a vershez nincs köze az ő veszteségüknek.

álltam és néztelek, hogy viszed
a keresztúti háztól gyékénykosarad,
nyúlsz fel mosott vászonért a faágra.

Láttam karodon fenn az oltás
szétfolyt hűlt-helyét, éreztem a vonat
szénfüst-szagát, ahogy befutott közénk,

vagonra vagon, bámuló nagy szemű szarvasmarhákkal.

Felkaromon fehér vonal a körök mellett, mintha hosszú, mély karmolás volna. Ebédet készített a drága Óvári-mama, cinkosom volt, mert tudta, ünnep nekem az orvul, idő előtt megszerzett palacsinta. A tűzről egyenesen a tányéromra csúsztatta, nem kellett várnom, míg kihűl, mire mindenki asztalhoz ül, és leeszi a kirótt penzumot. Kapkodva tüntettem el, hogy a többiek ne lássák meg, nem érdekelt, hogy az ebédelés oda. Ahogy az utolsót nyújtotta, a serpenyő a bőrömhöz ért. Gondoltam, ez a büntetés, a szabályok nem megszeghetők, palacsintát csak úgy lehet, ha megvolt a krumplileves. Karomon fehér vonal, egy serpenyőszél szétfolyt hűlt-helye, egyszerre elmúlás és lenyomata annak a délnek. Miként Heany versei innentől fogva a heggel egybemosódva őket is fogja jelenteni, akiknek majd innen végképp el kell menniük.

Leave a Reply

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.