Kifeküdni jóízűn a rétre
és más fotók nyári albuma
Muszáj volt letörölni mindent a kártyáról, szükségem volt helyre. Toltam, halasztottam hetek óta, nem móka, meló végigszasszerolni ezerhatszáznyolc fotót. Oké, az én hibám. Ha megtetszik egy táj, csinálok róla százat. Egyetlen nyurga kis árnyékból ötven lesz.
Fogalom a Portsmouth-i répatorta, az ízérzékelés csimborasszója, ha eltekintünk a terrorelhárítás körüli cécótól. Amennyiben azonban ettől a gyomor összeugrana, elég a szomszédos csülökre pillantani, anyám remekműve, belefeledkezni a nézésbe, azonnal enged a szorítás, nyugtatólag hat hófehér kenyérszalonnán a zöld zellerlevél.
Tényleg nem én csinálom, a káoszból kinő a sorrend, tolja magát egymás mellé Szalonkavölgy és Mura-mente, Bognor Regis és a Bodrog, egyedül a VOLT fesztivál marad magához konzekvens.
Kénytelen vagyok azt, amelyik utálja, ha fotózzák, kihagyni a játszmából. Nem annyira egyszerű velem persze, úgyis begyűjtök róla párat. Elkapom titokban, hogy aztán nem itt, de rendes albumban viszontlássa, ahol majd kizárólag önnön magában gyönyörködik új és új kép után kutatva.
Répatortához hasonlatos élmény a kislány, pont olyan édes. Ányecska épphogy ötéves, de már simán megvan neki Prokofjev. Hiába no, három éve trenírozzák zenére. Nevelőnő van a rendszerben, korrektül Szentpétervárról, fogja Ányecska apró kis kezét, és vezeti. Keményen, reggel, délben, este, semmi kecmec, ellébecolás, megy is szépen a zongora. Keménység ide vagy oda, koncert végére elpilled a liliomos masnicska.
Sárga-szürke szériámról nem tudtam, hogy létezik. Régen szerettem a sárgát. Alap volt a kaspó, de nagyban is gondolkodtam, sötétítőfüggöny. Napfényt vártam tőle a morc éjjelekbe. Lassan leszoktam róla, most mégis visszaszökik. Kizárólag szürkével engedem be, háborús időkből egy stósz National Geographic, mellette rozsdás oszlop áll moccanatlan.
Színes hónapok össze-vissza képei. Még melegek a naptól, hűvösek a széltől, még tengerhomoktól karcosak. Dinnyeszagúak, Bastille-tól hangosak. Még ragad felületükön a csillogás, lágyan hajlik a papír, mikor a nejlon alá csúsztatom őket egyenként, hogy aztán ott őrizzék tovább a nyár peronzöld, lemonpie-drapp, macskafark-fehér fényeit.
