Az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat: hamarosan meghalok, nem fogok meghalni. Hamarosan meghalok nem fogok meghalni hamarosan meghalok nem fogok meghalni hamarosan – térdig ér a víz (…) hamarosan meghalok nem fogok meghalni hamarosan meghalok nem fogok meghalni hamarosan meghalok – a hullámok körös-körül mindenütt, nem szabad gondolkodni, merre van a szárazföld? ki visz oda, ki parancsol?, a szél, az áramlat, a siránkozó imák, a dühödt imák, a tomboló tenger, a félelem, hogy
/A. Baricco: Tengeróceán/
Én ezt tovább írnám, megtartva, sulykolva a visszatéréseket, és kibővítve a mögöttest. Aztán valszeg megzenésíteném. Már most rezonál, de ha túl jó lesz elveszhet: a száz százalékhoz én már nem adhatok hozzá semmit.
Igazad van, Kristóf, Baricconak a Tengeróceánja ebben a részben mindenképp, de máshol is, mindenütt csupa líra és zene.