Mindjárt porcukor hull

Ez afféle rózsaszín, könnyes nap elvileg. Én viszont mások előtt nagyon ritkán sírok. Nem készítek elő zsebkendőt, mert tudom, jószerivel nem lesz rá szükség. Azt hiszem, félek meghatódni. Itthon sincs ez másképp. Sütök gyorsan egy tejföllepényt nekik, ha rezeg a léc. Onnantól fogható forró tűzhelyre kipirult arc, mestermű sütire fátyolos tekintet.

Fölfelé ez valahogy másként működik. Mikor az ember gyerek, annyira nem érzékenyül el. Szorít a kezében izzadásig virágot, handmade meglepetést, legfeljebb azon drukkol, nehogy már az anyukája sírjon. Később is, ez sose kopik ki, majd megfojtja, olyan lelkesen szorítja, mielőtt az orgonát átadja. Föl nem merül, hogy ez ne lenne így örökre.

Sok gyerekemnek volt ezernyi ünnepe, hogy a legnagyobb ballagott, már az is tavaly volt. Egy valami viszont változatlan, a kávé. Évről évre pont olyan keserű, legalábbis így, ezen a vasárnapon, amikor mindegy, hogy gyereke van vagy csak gyerek volt, de nincs az a lélek, akinek ne volna ilyen porcukros emléke. Mikor én mondtam, utáltam, főleg a kávés részt, undorított a keserűség. Pár éve a legkisebbem szavalta, csak látni akarlak, anyu, fényes csillag. Remegett a hangja, én meg majd belehaltam. Talán mert tudtam, többet ezt így egyiktől se, soha már nem hallom.

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázs-szót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csudajó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

Anyu! anyu! anyu!
hangzik este-reggel,
ja de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

Anyu! anyu! anyu!
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.