Muskátlik megint | ritaritmia

Muskátlik megint

Azt mondják, á, biztos a front. Kevereg most hideg és meleg, aztán megállapodik, majd akkor lenyugszik benned, elsimul minden.
Nem frontfüggő a feszültségem.
Éreztél már olyat, hogy lövésed sincs, mitől, de szanaszét szakadsz. Meg akarsz halni, ez a következő pillanat, persze nem halsz, csak nehogy meghaljon valaki. Ne legyen baja neki, se neki, gyereked, apád, kezdődik a lista, kivel mi ne történjen.
Feszít, hiába játszom, amit tanítottam, itt a gomb a jobb halántéknál, katt, átkapcsolod magad. Így tud az ember csinálni rosszkedvből jót, szomjból elégedettséget, hulla fáradtságból fitten folytatott napot. Tanítom, belebukok, hiába kattingatok.
Marad szegycsont alatt a rém.
Lenne bárcsak szeme, hogy belenézzek.
Karja, hogy hátracsavarjam, bokája, hogy összerúgjam.
Nem kímélem az ellenségem. Dehogynem. Elnéző vagyok, majdhogynem nyájas. Kikerülöm, nehogy hozzáérjek. Menekülök, ilyen az alkatom.

Muskátlit nézek a lábujjaim fölött. Nézem a piros lángokat, nem oldódik, inkább nő a kétségbeesés. Az önmagamból kilépni vágyás, a vágy, hogy szűnne meg ez a marcangolás. A muskátli csak felhizlalja a hiányt.
Gyomortájékon ocsmány kis pillangók gyűlnek, csipasz verebek szörnyű karmokkal, bumszli, fekete szemek.
Nehogy valami legyen.
Ne legyen semmi, ezzel kiegyezem, maradjon minden ugyanígy.
Félek, fordul a világ.
Vagy tényleg csak a hideg, meleg, a front, lehet, hogy igazuk van.
Minek áltatom magam.
Tökfőzeléket csorgatok magamba a lepkeseregre, csipasz verebekre, hátha elázik a szárnyuk, és mint hályog, vonja be szemüket a zöld tök.
Muszáj eltűnni innen, szaladni, meglépek, nem tudok maradni tovább, csak egy félórát, napot.
Szó nélkül menjek vajon.
Egyedül nyúlok sárgabarackért egy városi fán. A következőről lehullott már a vérbordó eper. Hol járok és miért.
Sorok tűnnek föl, mint beteljesült jóslat, szegődik mellém szputnyikként a Dimény-Haszmann.

apám beszari volt,
azért töltötte az estéket otthon.
nem az anyám iránt érzett nagy szerelme,
megvolt a maga élete,
melyet minden oldalról hatalmas,
sosem látott terek vettek körül,
aztán fordult a világ,
s ott fekszik a föld alatt,
amin állt, élettelenül, otthon.

már csak emlékszem,
hogy oda tudtam vágni az embereknek:
„a faszomba” és hogy „basszátok meg”,
mert élt bennem
valami önmagamba vetett bolond hit
ma már otthon töltöm az estéket
feleségem játékbaba-testével
és mindig ő akar elmenni otthonról.
ő nem beszari.
annyira belefáradt a soká visszafojtott vágyakozásba,
hogy már a közös életünket sem félti,
hülye állatok vagyunk,
melyeket minden oldalról hatalmas,
sosem látott terek vesznek körül,
aztán fordul a világ.

/Dimény-Haszmann Árpád: Dicstelen epizód/


1 hozzászólás
  1. Gáspár Anna szerint:

    Rita, ez a Muskátlis nagyon izgalmas. Fel a fejjel!
    Anna

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*