Nem madár. Nem hal.

New Yorkban vagyok, nem tudom, miért pont New York, mikor semmi közöm ahhoz a városhoz. Egyszer mesélték nekem, hogy azt álmodták, három hónapra kiköltözöm. Haza akarok menni, nincs repülőjegyem, nincs pénzem se, annyira nem tudok jól angolul, hogy a nyomtatványokat helyesen kitöltsem. Telefonálok haza, visszahívást kérek, nem hív vissza senki, hogyan szerezhetnék fiktív hazautazási engedélyt.

Kizárt, hogy túl lehet élni egy repülést. A kicsiket el kell rendezni, a sorsukat, mert mi lesz, ha. Egy szerelmes levélben olvastam, azt hiszem, az a jó a “ha”-ban, hogy bár feltételes módot vonz, mégsem feltétlenül “feltételes”, csak nyelvileg. Titokban megbeszélem egy barátnőmmel, figyel majd rájuk, hogy szépeket olvassanak, és mutat majd nekik szobrokat. Gyám, ezt pedig egy borítékra írom, a nagyok kiröhögnek, miért fogok föl mindent ennyire tragikusan.

Fél egykor indulunk, a kocsiban meglátom a hajókabint, ott lebeg előttem az M1-esen, rosszul vagyok, klausztrofóbia, szorongok, félek, érzem, ahogy inog a hajó, finom, alattomos, okádtató. Mert épp ott a legnehezebb lenni, ahol vagyunk. Abban a bőrben. Ezen / az örökké vízhiányos, félkész túlvilágon. Egyszer a Schein, egyszer a Gyurta Dani. Én meg utálok úszni. Megalázó. Kapálózni, hogy ne süllyedj el. Úszol felém, csak most, most meg ne fulladj. Egyszer a Nádasdy.

Képhez szöveget írni, Szépművészetis pályázat: Kertész fotóhoz verset. Volt alkalmas versem, úgy egyszerűbb, ha ahhoz keresem a képet. Fej kellett, kibukkanás. Beírtam, head over water, jött oldalakon át ugyanaz a férfi hason, kinyúlik a víz alatt, és mintha nem lenne feje. A swimmingre végül meglett, azért csak megmutatta magát, egy másik férfifej, víz fölött épp csak pár centivel, Swimming, September 14, 1919, Duna Haraszti. Olykor megmutatkozik minden. A képzeletbeli halál & hamis élet valamennyi alkotóeleme, fantomok svindliznek a homályban. Gerard látomásai. Kerouac-ot harminc százalékért vettem az útra, hűsítő nyári akció.