Repülni tanít | ritaritmia

Repülni tanít

Adja magát, hogy ott kezdjem, azon a meleg, őszi napon, amikor hiába november, a kórteremben sarkig ablakot nyit az ember, hogy aztán papucs nélkül üldögéljen az ágy szélén. A napon, ami azért hat, mert peinlich lett volna november hetedikén születni, mondom én, az április négy, bár ha most döntök, hét, és ráerősítek a többi gyerekkel is a retro fílingre.

Egy másik délelőtt furakszik ide, sikít a csempevágó, ülök a koszban az ablakpárkányon, és a Lelki köldökzsinórt rágcsálom. Bűntudattal olvasom, elvileg lehet beszélgetni veled, közben, igazolásképp rugdosol, hogy még szarabb legyen, nem beszélgetek. Vagy csak mindkettőnknek elevenébe vág ez a gyémántvisítás. Könyv fölött a burkolót nézem, hogy halad, nem hagyhatom itt a lakást, ez az első szavam hozzád, a szabadkozás. Lesz szép kicsi szobád. Beszélgetünk, leírom a színeket, milyen lesz a fal, bölcsőd fölött kagylókból a forgó, kanapén a díszpárnahuzat.

Vissza a naphoz, mikor az intenzívről legurítanak. Mehetek hozzád, plexidobozban az ágyam mellé húzlak. Kiveszlek, először találkozunk rendesen, párnámból csinálok neked fészket. Ketten vagyunk, nincs rajtunk kívül más. Szagollak. Szagolom a fejed. Szagollak órákon át. Furcsa, idegen, mégis őrülten ismerős illat. Az út illata, a mélységé, a húsé, az én illatom. A tiéd. Közös illatunk.

Azóta se jutott eszembe, pedig énekeltem neked, mikor hazavittelek, beli buba bazsarózsa, a mamája elringatja, a mamája elringatja, szépen álmodozni hagyja, beli buba, beli, beli. Ringatódalokat tanultam, dallamot nem tudtam hozzá sose. Nem tudok énekelni.

Csak jönnek a képek, elveszek bennük, sehol már a sorrend, másképpen muszáj. Fényképekkel végig lehet járni, vezetnek sorban, kronológia, nincsen csapongás.

Nem, mégsem lehet, elveszek így is, mondja el inkább más helyettem. Felülről mondja el, rátekintve, rád, rám, nagy, örök érvényű eszmével. Napokon át túrom a könyveim. Valami olyan kell, amit nem löksz el, micsoda érthetetlen maszlag, milyen kínosan érzelemmel teli. Megmutatom, én mit olvastam azidőtájt, például Faludyt. Az esőerdőt. És mert a dácsákat én is szeretem, hát ez legyen, a dácsákért most is úgy lelkesedem, mint régen, de irigységet már nem érzek. Ha az ember megöregszik, vagy akár: ha felnő, úgy kísérőjelenségnek megtanulja lassanként: a dolgokat kontemplálni kell, anélkül, hogy megkívánná őket. „Használjuk az életet a kontempláció eszközéül, és a kontemplációt az öröm eszközéül” – ahogy Santayana, a spanyol filozófus megfogalmazta.

Túl okos, túl rideg, legyen inkább a Szív, úgyis mint Darvasi. Szeretni persze nehéz, de úgy mondják, megéri. Csakhogy látom-e az embert, ha szeretem? Szerintem nem látom. Az én szenvedélyemet a magány leegyszerűsíti. Azt gondoltam, vannak szép történetek, melyekben nem a látástól áll a fa, röppen ágára madár, hümmög és bólogat az ember, hanem mert összetartozik azzal, aki róla mesél…
Netán velem.
Csakhogy elfogy lassan a szív gyertyafénye, a gyermek megöregszik, a férfi gyermek lesz újra, s ez egymást tükröző romlásban elhagy minden, mi szeretni tanított.
Egyszer azt álmodtam, repülni tanított az angyal. Amikor harmadjára zuhantam vissza, felemelt, szép fejét megcsóválta, mosolygott és nem engedett repülni újra.
Igaz, akkor már én se szálltam volna.

Hiába próbálok rólad mesélni, közelebb volna jó lépni, még közelebb hozzád. Loe segít ki egy nálad épphogy idősebb sráccal. Esténként labdázni járok a hátsó udvarba. (…) Van valami nagyon jó a dobálásban. Nem tudom egészen pontosan, hogy mi. Jó lenne, ha többen labdáznánk. Mindannyiunknak labdázni kellene. Akkor minden másképp lenne. Boldogabbak lennénk.

Ezt kellett volna elmondani másként, ez volt a cél, a boldogság. Labdával mondtam el, hogy megértsd. Teszek hozzá még egy kis focit, abból nem lehet baj. Focit és zenét együtt, A titokzatos világválogatottban.

Balhátvéd a ZENE. Nem csak arról van szó, hogy Bach és Portishead, hogy Rimszkij-Korszakov, Grieg, Bartók és Nils Petter Molvaer, hogy Puccini vagy a temetésemre betervezett Louis Armstrong, hanem az élet ritmusa általában. Mert a világ zenél. Zene a tündöklő fény, a féreg araszolása odalenn, a temetői száraz koszorúk zizegése, egy kapus szeméremdombjának iszonytató csattanása, amiként a köd gomolyog a homlokunk előtt, vagy ahogy egy rigócska üvöltözik a szemközti a háztetőn, a gyerek fölsír, egyszóval zene minden, ezért megteszem őt baloldali bekknek, és azt hiszem, ő lesz az utolsók közül való, akit egyszer is lecserélek.

De hiszen még gyerek, ebbe kapaszkodom, míg a FIFA legyűr itthon mindent, míg nem lehet leállítani szobában a labdarugdosást, míg a Müller Milch Riso tejberizst is én teszem elé. Próbálom a nulladik perctől, még előbbről, próbálom végigpörgetni egyedül, próbálok bevonni másokat, nem sikerül. Csinálok egy kávét, rakok ki mellé kekszet, bárcsak valami jóféle süteményt, mondjuk rácsos almáspitét.

Aztán úgy döntök, nem történt semmi. Csak a fiam lett tizennyolc ma reggel kilenckor. És hogy biztos boldog legyen, Szamos marcipánból gyúrok neki lasztit.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*