Rózsák közé hullott férfi

Egy régi versemben feltűnik a lány. Pont úgy néz, mint élőben. Az élő ezúttal azt jelenti, ahogy a fényképen. Épül egy kiállítás. Bejutok a kulisszák mögé. A kendős arc nem fér el egy National Geographic borítón. Állok előtte, néz rám, nagyobb, mint én.

Nitro

Szűk nadrágban alig bírtam mászni,
arról nem volt szó, hogy az ösvénynek vége,
és előttünk egy fal lesz, függőleges szikla,
elszórva pár kékvirágos inda,
nem kell új utat keresni, ennek vágjunk neki.

Kezemről lenyalom vért, az ágat elengedem,
nincs helyette másik, hogy elérjelek,
még tíz centi, muszáj jobb lábról balra váltani,
mészkő porlik, föld pereg, csúsznak a levelek,
a profiknak ezért a játékért éri meg.

Mozdulat előtt a félelem, hogy vagy sikerül,
vagy elveszíted, sáros a térded, sikerült,
vállamról a farmerdzseki eltűnt,
a színeket őrjöngve mutatom, nézzed,
az ég égszínkék, a levelek aranypénzek.

Körben tömött bokrok, próbáljuk ki,
csak a tölgyig menjünk, ott föl lehet adni,
de találsz egy padot, vékony kis csapást,
tovább kusza, sötét világban elrejtve áll,
mint komor bagolyvár, a torony.

Deszkapihenők, cikkcakkos terméskő,
hátat nedvesítő, süket egyedüllét,
egyszerre bűbáj és borzongás, északi mesék,
gyűrjük a szinteket, szaggat a szél,
lépcsőforduló, valaki szembenéz.

Akár a díjnyertes borítón a kendős afgán lány,
nincs más, csak arcából egy szelet,
les rám, én őt lesem, egymáshoz ér a rémület,
eltűnnék innen, mégis felmegyek,
egy lépés az áll, egy a kuporgó test.

Karral összefont térdnek dől a műanyagpalack,
nitrohígító, mellette két szatyornyi cucc,
szemmagasságban madárfészek,
BETTIKE, ZOLIKA, korlátba karcolt betűk,
szögletes szív középen, és lent a város.

Szikkadt ragasztóból gyúrt rugalmas gömb,
a szaggal együtt egy kép maradt meg,
mi van, ha őt találom így, vagy őt, akit ismerek,
sírni lehet, hogy épp, ahol átvilágít a nap,
volt egy narancs levél, mint a pulóvered.

Aztán mégse mellette döntök. Az úszó varrógép is fölmerül, csodás melegsárga háttérben a tibeti lány. Végül mégis a férfit választom, tetszik, ahogy fekszik, érzem, mennyire vidám.

Rózsák közé hullott férfi. Gránátalmaszín rózsafejekre fújt a parti szél egy zöld, nyurga testet. Bordaíve csipke és erezet. Szanaszét a szirmokon harmatcsepp. Vagy csak a zöld levéltetű látszik fehérnek. Lampionok hullámzanak a férfi körül, mégse rózsa, fénycsillanás rajtuk a fehér. Prahládáról álmodik, ahogy lebeg. Mosolya aum, föld, levegő, ég. Világít ágyékán a kén. Tyúkvérrel festett spárgából tekertek köré babafejeket. Az árnyékból kiválik a szakáll, a babák turbánosokká lesznek. Egyetlen rádzsput tenyér, ahol a kétféle szín, imádkozó sáska és karmazsin, összeér.

Steve McCurry – LEGENDÁS FOTÓK – Műcsarnok, 2016. 02. 25. – 2016. 04. 03.