Szállnánk, szállnánk messze

Ott csap tarkón egy vers, ahol a legkevésbé várnánk. Dolgozom épp, afféle nem túl üdítő délelőtt. Kedvetlen mindenki. Ülök egy ágy szélén, köröket rajzolok hideg, gyűrött kézre. Csigavonal lesz belőle, aztán selyemsujtás. Nem ébred fel rá. Simogatom tovább.

Kár, hogy nem voltam itt előbb. Felzavar, majdnem belealudtam a simogatásba. Kár, hogy nem voltam, igen, gyorsan egyetértek. Egyetértésből nem lehet baj. Átlát rajtam, szájszögletében kicsike gúny. Inkább meséljen, miről maradtam le.

Verset szavalt a nővérnek, a vers a szenvedélye. Vajon én mit tudok kívülről, soroljam csak. Szabadkozom. Akkor legalább kit szeretek nagyon. Aranyt, mondom, abból se lehet baj, terelek, Kőrös, gyerekkor, ott minden Aranyból volt.

Nem tudok kívülről semmit, ezt ugyan nem hiszi, de akkor majd ő, segítsek felülni. Ülünk egymás mellett, alattunk bárányszőr lepedő helyett. Igazít a haján, a semmibe néz, valahova messze. Húzza az időt. Kivár, jól teszi, színházzá lesz a kórterem.

Veiczi Irma: Fillérek sóhaja

Aludni vágytam én, ha leszállt az alkony,
fényes, pirospettyes labda volt az álmom.
Vásárban árulták, fillér volt az ára,
fillér sem jutott a hétpettyes labdára.

Sóvárogva néztem a szomszédunk lányára,
pettyes, nagy labdáját a földre dobálta.
Csak egyszer foghatnám kezembe a csodát!
Megsimogatnám, de nem dobálnám odább,
falhoz sem verném, mert fájna a szíve,
altatót dúdolnék, vele feküdnék le,
együtt bújnánk bele foltozott dunnámba,
szállnánk, szállnánk messze, nagy meseországba,
ott aztán feldobnám csillagok kezébe,
ők beleültetnék a Göncölszekérbe,
angyalhajból Isten fényes ostort fonná,
Tejúton a táltos tüstént visszahozná;

csak egy pirospettyes labda kéne hozzá.

Anyám a vásárból fáradtan jött haza.
Ruha, cipő szükségként került az asztalra,
csak az apró, kicsi, pirospettyes labda
maradt álomkincsem, s fillérek sóhaja.
Megcsalt szívvel néztem a vásár-fiára.
Könnyeim befelé hulltak, mindhiába,
anyám fájó szívű, engesztelő szava
felsírta féltésem, s halkan szóltam oda:
Édes! Nem kell nékem az a pettyes labda,
van a mi kertünkben hétpettyes katica.

Anyám este elvitt nagy meseországba,
volt ott gyöngykaláris, csipke, alvóbaba
és ott volt a fényes, pirospettyes labda.

Reggelre megvarrta azt a csoda-labdát,
mely harisnyába bújt. Tündérek akarták.
Reá fonalból a pettyeket hímezte,
s repült fel az égbe, onnan a kezembe.

Legdrágább volt nékem az a pettyes labda,
anyám drága keze bár most is varrhatna.
Ma már tudnék venni százat is, meg ezret,
de varázsa meghalt. Fénye is elveszett.
Csak vágyam hömpölyög álmaim tengerén,
pirospettyes labda, neked üzenem én.

Újra igazít megmaradt haján. Néz büszkén, és mosolyog rám. Ültében meghajol felém. Felszegi a fejét, na ugye? Majd a kezét nyújtja, segítsek, ideje visszafeküdni már.