Szívtelen génjeim | ritaritmia

Szívtelen génjeim

Nálunk folyton bebaszik a ménkű. Nem tudom, másnál hogy megy, vannak talán immunis családok, szerencsén vagy min múlik ez. Nem adjuk magunkat olcsón, és drágán fizetünk. Ha már történik valami, történjen rendesen, úgy van velünk a jóisten.

Néha már egy ló is szívesebben lennék, ló, tehén, kisbirka, mindegy, lehetne akármilyen lábam, csak ne kettő, négy, az pont elég. Több semmiképp, kis, fekete bogárrá változni nem túl eredeti. Ló, az tényleg jó, legfeljebb billegek kicsit, ha a rendszerből az egyik kiesik.

Vonszolom magammal a sztorit, instabil patella, akár egy finom, latin tánc. Pedig még véletlen se tánc, ha valamire hasonlít, az inkább Bosch Szénásszekerén a Pokol. Kicsavart test és életek, ezt adom tovább. Miféle daimon az, akinek nem volt elég a legnagyobb fiam.

Kellett neki a második, az ő lába is. Nem váltották meg a kéztörései. Pedig már majdnem elhittük, megúszta, hiszen jócskán túllendült a tízéves koron, nekünk ott indult a praxis. Mihaszna Térdkalácsok Köre, Welcome in the Club.

Már mondanám egy ideje, most aktuális megint, hát mondom. Ültünk jubileumot a folyosón párszor. Megvolt a tíz, a húsz, ezzel a harmincnál járunk. János Kórház, Gyermeksebészet és Traumatológia. Na persze, akinek ennyi a fia. Azt meg mindenki tudja, a harminc ilyenkor nem harminc, hanem annak minimum háromszorosa.

Visszamegy, kontroll, aztán megint vissza, varratszedés, nézzünk rá még egyszer a biztonság kedvéért, így lesz összesen száz a harmincból. Hozzárendelve kisebb-nagyobb szerepben legalább tíz doktor. És minden, értsd úgy rendesen neon dőlt betűvel: MINDEN alkalommal szépen csinálták, amit profin csináltak.

Volt mosoly, biztatás, mese, hogy mi fog történni, ölelés, kézfogás, nyugtatás, kuckurászás, ha arra volt szükség. És nem azért, mintha arrafelé törzsutasok lennénk, pedig rászolgáltunk már valami plecsnire. Most magam tűzök a mellemre jelvényt, Hála és Köszönet, alá: János Gyerektrauma.

Közben meg félek, mert felnövésükkel a félelem nemhogy apadna, de dagad. Mi van, ha megint rosszul lépnek. Vigyázz a térdedre!, eddig az egyiknek mantráztam minden induláskor, most majd a másiknak is. Ezt adtam át nekik. Az ősök kényszerítő ereje, családi tudattalan. Elnézve minket Bert Hellinger, azt hiszem, tapsolna gyönyörűségében.


1 hozzászólás
  1. Gáspár Anna szerint:

    Jaj, Vécsei, ez fáj nekem, nagyon!
    Varázslás kellene.
    Puszi van csak.

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*