These things have always been the same | ritaritmia

These things have always been the same

Anyukámat koncertre vittem. Nem afféle szolid Óbudai Danubia Zenekar esett meg vele, hanem egyenesen a Dire Straits.

Jelentőség nélküli kis memento lenne, ha nem tartana ki masszívan ennyire: ezerkilencszáznyolcvanhét május közepe. A vizsgaidőszak épphogy beindult, statisztikát gyűrök a rendelőben. Ott van a leghűvösebb, egyébként kint hatvan fok, apám, öcsém a Tiszán, én nem mentem velük, csak nem fogom kínozni magam, rajtam kívül mindenki a strandon. Anyu mellettem maradt, megsajnált, azt hiszem. A nap tizenhét órán át süt.

Estére végképp elég, leülünk ketten a tévé elé. Anyu persze kedvemre tesz, extra mini krumplikockát süt tojásba. Vagy szimplán csak rósejbnit, rá porpaprika, hozzá barnára pirított hagymakarika, kenyér, törölgetni alóla a zsírt. Ha épp ad hoc édességre vágytam, tojássárgáját kavart nekem fehérre, bele kávé, vanília, vagy egyszerűen pár csepp citrom.

Eszegettünk pléden a tévé előtt, mikor elénk került a Dire Straits. Rock, rántotta, magunk között lányok. Belesimultunk az addig ismeretlen zenébe.

Úgy rémlett, London, Wembley, aztán most úgy, hogy Pest és nyolcvanöt, de mégis London, mert a statisztika, az biztos volt. Nem is ez a lényeg, hanem a Mark Knopfler. Megfájdult tőle a szív.

Néztük, hallgattuk, fújta a haját a szél. Semmi kis haja volt, homlokán frottír, fekete pánt. Kedves, csúnya fiú, muszáj beleszeretni az ilyesfélébe.

Később sokszor szólt a dal innen-onnan, anyuval mondtuk is, milyen szép volt, mikor fújta a haját a szél, mikor egyedül voltunk lányok azon a forró májuson.

Karácsony előtt egy jegyirodában megláttam a falon, 2017. március, pont jó lesz, megelőlegezett születésnapunk. Ugyan csupán Experience, nem igazi Dire Straits, se Knopfler, se haj, se frottír hajpánt. Chris White viszont új perspektívát nyit. Karcsú, elegáns, és röpködnek a vékony ujjai. Aztán egyszer csak jön a Why Worry.

Amikor megszólalt, ott ültünk anyuval ketten, szőnyeg, pléd, előttünk sült krumpli, hagyma és kenyér, nézzük, hallgatjuk, és bizony ugyanúgy fúj a szél, hogy szinte sírni kell.


1 hozzászólás
  1. Gáspár Anna szerint:

    jaj de szép…nekem ezek az élmények nem voltak meg, gyanítom, űr van helyette

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*