Újraházasodom
Sehol nem vagyok épp. Két tűz között, a senkiföldjén. Inkább víz, mint tűz. Finom, lágy folyó, ahonnan kilépek. A másikat nem ismerem, ahova tartok. Remélem, folyó, nem pedig tó. Zöldszagú, partján súrolófény.
Van idő, amikor menni kell. Nem állsz készen, hiába számítasz rá. Lehet érezni pedig, hogy valami megváltozik. Nyom, feszít, nincs neve, dolgozol azon, hogy elnevezd. Nem sikerül, se neve, se arca, se iránya nincs. Nem fájdalom, gyomrodban ocsmány kis éjjeli lepkék szárnycsapásai.
Nem akarom elnyújtani, búcsúzni hosszan, keretek közé szorítom magam. Nem fogom túlnosztalgiázni, elhatározom. Lezárom egyszerűen, simán, ez az élet rendje, hogy megy tovább. Mennyire nem jók a klisék semmire. Dehogy egyszerű, és messze nem sima. Jelek, azokban hiszek, összeszedem újra, végigpörgetem, fel-felértékelem. Jel volt például az alma.
Az almafám, hogy pontos legyek. Bent, egészen mélyen a kertben, a ház mögött. Hetek óta nap mint nap arra sétálok. Kulcsom nincs, a kerítés előtt állok, bebámulok, ráhangolódni próbálok. Mint a kenyérlesőknek, olyan távoli az egész. Ugyanúgy csupán az illat ér el hozzám, mályva vegyül nyári almába.
Közösségi oldalon a dolgaim. Eladom, amit el kell. Személyesen beszéljük meg, kérlek. Az életemet nem teregetem ki, csak a tárgyaim. Aggódni kezd értem sok-sok kedves ember. Baj van, így kezdi mind, nagy baj van, ugye. Egyedül költözöm, erre jutnak abból, hogy holmikat hirdetek. Kalandosabb lelkűek szerint nyilván messzire megyek. És van, aki nem mer hozzám szólni.
Tényleg vagányabb volna egy drasztikus elválás. A szomszéd kerülettel mintha csalódást okoznék, kiábrándítóan egyszerű megoldás mondjuk egy Cornwallhoz képest. A finisben elmarad a bőgetős Diggerdrájver fíling. Majdhogynem szégyellni kezdem, hogy nincs semmi vérbő sztori. Annyira lennék pedig sztár, aki könnyekkel a szemében visszainteget, ahogy álmaimban Amerika, és nem mondhatok nemet
Nem akartam én változást. Egyszerre változást akartam. Nem hoztam szinkronba a kettőt. És tessék, nyakadba hullik egy egész ház a széttartó vágyaid közé. Kiderül rögtön, szűk a komfortzónád, szorít, nem enged kilépni. Képes vagy, és egy kilencévest hívsz szövetségesül, aki ugyanúgy fújja, ráerősít a megszokhatatlanra. Itt az ajtó olyan szépen nem csukódik jól. Ott a lépcső nem nyikorog olyan kedvesen. Éltünk, ahogy lehet. Aztán egyszer csak itt van, fölborul minden. Feladattá válik, ami eddig rutinból ment.
A gyerek kopogós cipőt húz és kék-fehér inget. Hóna alatt az óvodás ének. Előjön belőlem rendre a kisvárosi, az iskolába muszáj gyalog menni. Gyalog kell menniük, ez az otthon jele, sétával eljutni. Megszelídítjük ezt az új világot, közelebb megyünk egymáshoz. Belépünk teljesen, nem csak tessék-lássék. És hálából, vagy ki tudja, milyen viszonzásképp, mosolyt kapunk, szíveslátást, dalt, festett padot, pontyos, pucér puttós falikutat. Meghitt, ha arra gondolok, kék-fehér iskolába jár a két kisfiam.
A tavaszt várom, a megszokást. Az orgonát. Tusfürdőt, kölnit, krémet elvétve találok, ritka, divatjamúlt illat. A CBA folyékony szappan pont ez, ugyan hibiszkuszvirág kivonatot hazudnak rá. Mikor a ház felé harmadszor sétáltam, bokrok között egy tábla fogadott, Orgonáshoz. Ahogy pedig a kerítéshez értem, kigurult elém egy alma. A mi almafánkról. Egy picit meghasadt. Másnap üvegharmonikán játszott egy lány. Ekkor lettem biztos az egészben. És abban, hogy csukódik majd itt is rosszul ajtó, és nyikorog a lépcső egyszer, azt hiszem.
