”mint a fű, kivirágzik, kiszárad, és tűzre vettetik” | ritaritmia

”mint a fű, kivirágzik, kiszárad, és tűzre vettetik”

Van, ami megkerülhetetlen.

Viszont nehéz megmondani, mikor állj elé. Tudod, hogy egyszer muszáj lesz. Megfelelő pillanat, arra ne várj. A legnagyobb fiúnak késő. A legkisebbnek túl korán.

Az ember nem lehet boldog, nem kell annak lennie, mondja Szvetlana Alekszijevics a Csernobili imában.

Beengedtek annyit, amennyit lehet. Amennyit elbírnak.
A felnőttek zsákja mindig súlyosabb.

Beszélünk azóta, ha nem épp dadogunk. Jól, rosszul, kérdésekre válaszolunk. Ha semmi sincs, hát ott egy régi könyv. A 290-est, kopott, vízpecsétes példány, leveszik a polcról. Ki először, ki megint. Némelyik végigolvasta, másikuk épphogy ránézett, de mind tudják, az anyjuknak mit jelentett egykor.

És csak mesélek, mesélgetek nekik, neked, a végére hátha úgy könnyebb lesz.

Pótpápua Puapó

Balzafából volt a csónakod. Körömmel ikszeket nyomtam bele, mint viszketés ellen szúnyogcsípés helyén a bőrbe. Iksz és benyálazás, egy darabig tényleg nem viszket. Mutattam, hogy nézzed, ennyire puha fa ziher, hogy szét fog törni alattad, dehogyis, ez mindent kibír, ha megszívja magát egy kicsit vízzel. A Limpopó folyón fogsz evezni, lassan indulnál is, miért nem csinálok már néhány szendvicset. Oké, csinálok, szárított hús, az kellene, de honnan szerzek én itt, mikor egyáltalán nem ismerem a környéket. Azt mondod, jó lesz kockasajtból is. A kockasajt megromlik ilyen melegben, sima vajasat kenek. Megnyalom a kést, friss vaj, az államat letörlöd a kézfejeddel. Finom, nőies mozdulat, majdnem elsírom magam, annyira nem illik hozzád, ez már a búcsúzkodás. Meglátom a kendőt a nyakadban, mályva-piros cirmos, az van ráírva fehérrel, nem is írva, mintha batikolva lenne, hogy leg. Minek a láb a kendődön, erre mosolyogsz, dehogy láb ez, hanem úgy van, hogy mindig a legre kell gondolni, legjobbra, legrosszabbra. Szerintem vagányabb volna a csuklód köré csavarva, mint a rockereknek, szerinted is, és átteszed.
Valahogy hazaértem, nem került semmibe. Mindig fölvettek, mindig férfiak, ők utaznak hosszú úton egyedül. Nem voltam részeg, annyira sohasem, hogy látszott volna rajtam, de reggelente innom kellett, hogy hazajöjjek. Haza, és ne másfelé. Lett volna kifogásom, a csónakod, arra mindent rá lehetett fogni. Elképzeltem, ahogy mentelek, úszom körülötted, és szedem össze a térképet, horgászhálót, a naplódat, az a legfontosabb. Téged már kimentettelek, ülsz a folyóparton, sovány vagy és dühös. Rám vagy dühös, amiért visszamentem érted, nem a csónakra, amiért szar lett. Rám, mert megmondtam előre. Szép zsidó fiú vagy, szép a hajad vizesen. Egyszer elmeséltem neked a könyvet, A 920. számú auschwitzi fogoly. Csak az érdekelt az egész Tisza-túrából, meg a taktakenézi kis csavargó gyerek.
A part rövid volt, üres, pakoltam ki a konzerveket egy plédre. Kenyérért mentek el a többiek, pár kenyérhez nem kellettek volna ennyien. Hiányolták a partról a büfét. Fényes tetejű hamburger és hideg sör hiányzik a sok konzervre. Hamburger nem szokott lenni ennyire falusi kocsmákban, legyen a lencse, még az a legjobb. Macskapöcse nélkül nem megyünk sehova, citromot meg hoznak, ha találnak nyitva kisboltot. Sóletből építek várat, székelygulyás a híd a két torony között. Leborul a fölső, mondja egy gyerek, azt se tudom, hogy került oda, áll mellettem félmeztelenül. A nadrágot húzkodja le magáról éppen, lehúzza, és arra teszi a hegedűt a hóna alól. Fürdőgatyában áll, valódi fecske, ránézek, és majdnem azt kérdezem tőle, hát ezt meg honnan szerezted. Kákabél kölyök színehagyott, kinyúlt fecskében, koszos a keze, a lába, az enyém is koszos, két hete ugrálok ki-be csónakokból, és homokban fürdök, mint a kismalacok. Az ő testére rákövült a kosz, fehér, ahogy a ráncoknál szétnyílik a bőr. Megkínálom lencsével, a babot akarja, a sólet nem mond neki semmit.
A szeme volt a lényeg, ahogy nézett. Evett, csöndben volt, és nézte a combomat a nálam tíz évvel fiatalabb nyolcéves gyerek. Izzadt a tenyerem, egyedül voltunk, nem szóltam egy szót se, pedig válaszolt rendesen, ha kérdeztem. Az kellett, hogy érjen hozzám, játékból feküdjön rám, csak feküdjön, és nézzen ilyen vadul szerelmesen. Mintha ott ültünk volna egész nap a homokban. Nem mentünk el úszni, nagyon meleg volt, az úszás föl se merült. Megjött mindenki, akkor ő már a könyvre figyelt, hogy miért pont gonosz ember van az elején, és miért szúrtak a fejébe szögesdrótot. Azt nézte végig, míg mi ettünk. Kínálták kenyérrel, kérték, hogy hegedüljön. Nekem a hegedű addig nem jutott eszembe.
Menjen most már haza, hagyjátok, hagy menjen haza, menj haza, ne hegedülgessél. Valaki adott neki egy huszast, én meg újrakezdtem a könyvet. Húztam egy gyékényt a szederbokrok mellé, sok volt a légy, aztán rájöttem, hogy odajárnak szarni a falusi kölykök, amikor lejönnek fürdeni. Tadek Szwed, Dziunio Beker, Romek Trojanowski és a 920-as, pont annyi idős szőke srác, mint én. A neve nem jutott eszembe, a számot meg nem jól mondtam neked, mert 290-es. Ültem a gyékényen, a csónakban a mindenféle Tiszapartokon, és olvastam, onnantól nem csináltam mást, csak olvastam ugyanazt, nem érdekelt, hogy mennyire barnulok le szépen a végére. Szolnokon már tudtam kívülről az összes vezényszót. Hinlegen! Auf! Los, schneller, schneller! Weiter machen! A hegedűs gyerek volt még velem, az a sötét szeme, ahogy nézett, minden könyvbecsukáskor. Akkor kitaláltam, hogy én úgy szeretnék egy zsidó fiút, A Stranger Among Us, láttad?, és most itt vagy, dehogy vagy te itt.
Voltak, akik a vodka-sör kombóra esküdtek, nekem nem jött be. A Jagatee-vel kezdtem, Ausztriába mentem egyszer télen, Bad Hofgastein, sílécekkel mászkáló emberek, derékig érő hó. Hófalak, fázás, nem síelek, nem síelt egyikünk sem, csak ültünk bent a cserépkályha mellett, és fogyott a Jagatee rendesen. Néha sétáltunk azért, a legédesebb az a sok patak volt, átlátszó víz, csupa színes kavics, nem fagy be, a mínusz húsz se talál rajta fogást. Vittem haza hat üveg Stroh rumot, nem sok az egy kicsit, kérdezték tőlem, de nem, kellett a hat üveg. A tea mindegy volt, csak fekete legyen, jó erős főzet, megcsináltam otthon, azon a télen minden este. A tavaszhoz nem nagyon illett, a forró ital a túl meleghez, és lusta is voltam főzögetni, elég volt magában a rum.
Amikor elmentél, már rég nem ragaszkodtam a márkához, mindegy volt, hogy Stroh vagy más, lehetett sötét és fehér, kitanultam, az overproof vált be a leginkább. Okosan ittam, rafináltan, rendszert vittem bele, kötött rendje volt az ivásnak. Hazaértem, ledobáltam az átizzadt cuccokat, szárított hús, az volt a lényeg, hogy szerezzek neked, mire visszaérsz. Úgy lesz, hogy nevetsz, amint belépsz, mert meglátod lógni a húsokat. Mint a karácsonyfadíszek, lógnak majd mindenhonnan, ablakkeret, lámpa, a cycaspálmára akasztom a legszebbeket. Leg, nincsen feliratos kendőm, a tiéd jó lesz, úgyis nekem adod, ha kérem, de kendő nélkül is mindig az van előttem, legrosszabb és legjobb. Másra nem gondolok, csak arra, hogy soha nem jössz meg. És arra, hogy rágod a húst a nappaliban, igazam volt a kockasajttal, nyertem, na akkor viszont most ezt mondjam utánad, ha tudom, meglátjuk ebben ki nyer, Limpopói Pimpógyökeret-szopó Puhapopójú Pónilópopó-lopó Pótpápua Puapó.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*