”Nem tompa síkság ez, hanem az abszolút élet, pillanatcsúcs.”

Teljesen gyanútlanul indultam, ahogy általában múzeumba indulok el. Egyszerű kis boldogsággal, ami olyankor bujkál az emberben, mikor biztos benne, szépségben lesz része. Ha tudnék fütyülni, ilyenkor fütyülnék, úgy képzelj, annyira könnyedén sétáltam a Várban a Nemzeti Galéria felé. Színes volt minden, az ég, a macskakövek, bevezetéseképpen annak, amire készültem.

Nem gondolkoztam, az időzítéssel mi a helyzet, belső egyensúlyaim épp merre billennek. Elbagatellizáltam, hogy a produkcióhoz én is kellek. Az Ünnep-csarnokába, Dzsan-panoptikumba lépek. Rácsok, lépcsők vesznek körül, dobozban vagyok. Világít a sárga. A vörösben még nincs más, mint gyönyörűség. „Ősesemény”-szenvedély részese leszek, Can Togay János a törékeny vágy-férfi. „Egy ilyen arcot megérinteni már akkor is mennyország, ha egyébként nem történik semmi. (…) Teljesen mindegy, hogy a valóságban vagy csak a lélekben játszódnak le a történések.”

Innen a görög testek terme, a szobrok iránti imádat, a márvány szerelme. „Egy lábszár, egy kar, egy mellkas, a csípő, a nyak, a nyakhajlat, a váll, az valami hihetetlen élmény önmagában is.”

Vittem magammal a három gyermekem, kihagyhatatlan tapasztalás. Elragadtatottságukban addig is volt valami ördögi. A nemek termében aztán csúcsra járt a kíváncsiság. „Egy számomra furcsa női testben élő férfi vagyok, s hogy a dolog még bonyolultabb legyen, olyan homoszexuális férfiember vagyok, aki számára a vonzerőt a nagyon lányos, fiatal fiúk jelentik, akiket én tulajdonképpen nőnek látok, és mint nőket szeretem őket.”

Ártatlan plüssmackó-gyűjtemény vezet fétisektől az „állatlélektanig”. „Vegyes állat”, egyszerre kutya és farkas vagy sakál, nőstény és hím, „vándorállat”, sehol sem nyugszik, otthontalan, „utolsó állat”, a létezés peremén. Ezek a mindenütt jelenlévő kutyaszerűségek sosem állnak. „Az ülő forma abból a mondatból született meg, hogy »te hülye állat, hova mászol, ülj!«”.

Camp, punk, szubkultúra terem („Totális kétségbeesés, befelé törő agresszió, biztos kitaszítottság. Teljes összeomlás, de vásárian látványos formában (…) a resztli, a szemét. Mindig szeméttel dolgoztam, szemétből építkeztem.”) Király Tamással és David Bowie-val, bakancsokkal, fekete, felhajtott ujjú zakóval, kilátszik a műselyembélés, és kitűzőkkel. Lemezborítókon túl jutunk az Orosz hátsószobáig, egy tökéletesen más, letűnt világba. Szentpétervár, Nyugat-Szibéria, Csajkovszkij és Skoda Lajos. Elfáradok, cafatokban teszem meg a Téli utazást. A búcsú útját járom. Létezéstől, képektől, El Kazovszkijtól. „A végtelenben minden élet, a legrettenetesebb is csodálatos.”

Tanulni kell. Gyakorolni. Elszenvedni és értelmezni a fájdalmat. Könyörtelennek, őszintének lenni. A pillanat mulandósága, a teljes elmúlás, közötte ott a festmény, a szobor, a vers, az installáció. Ismételni kell. Újratipródni a termeket. Megígértem neki, visszatérek.

Nem úsztam meg, széttépett. Egyben látni egy életet. A megállíthatatlan marcangolódást, ahogy vonalakká, szavakká lesznek. Gyötrő vonalak, maró szavak, amikből megint szenvedés lesz. Vágytam megölelni. Vigasztalni visszamenőleg. Muszáj adnom neki valamit, éreznie kell, szeretik. Álltam és bőgtem az összegyűjtögetett ételállatok, száradt gumimacik és kekszkrokodilok fölött. Végül csak ezt tudtam adni. A könnyeim.