Kacsapecsenye | ritaritmia

Kacsapecsenye

Nóra nem én vagyok. Nóra kacsát süt január tizedikén. Mellet vett a combbal egybecsomagolt helyett. Nem mintha nem tudná úgy összehozni, hogy egyszerre legyen kész. A combnak több sülés kell. Káposztával nem szarakodik, talált vákumzacskós lilát. Hátha nem annyira konzerv. Kinyitja, savanyú, más íze nincs. Be van lilítva a prosztó savanyúkáposzta. Tesz hozzá cukrot, babért, hátha kijön belőle valami halvány utánzat. Nem jön ki, marad szimplán a lila savanyúkáposzta.

Savanyú, mint a Fiennes konzervmosolya. Nóra a tegnap esti filmre gondol. Mekkora fasz volt ez a Dickens. A titokzatos szerető, ezután a viktoriánusokat kicsit jegeli. Ralph, tűnjön fel bárhol, csak a gond van vele. Estére húzósabbat kell beszerezni. Legyen mondjuk az Ex Machina a nyűglődést szétcsapatni.

Nóra inkább Kleistet olvasna, muszáj megnézni a kacsát. Ha már nézi, meg is fordítja. Felére mennek össze, nem bírja megszokni, minden alkalommal berág. Pont ezért hat párat vett. Már most a zsír jár a fejében. Hűvös, nyirkos kenyér, lágy zsír és erős zöldpaprika. Slussz, más nem kell. A húshoz nem ragaszkodik.

Kleistet A földi királyság előzte meg. „Már régóta nem járt igazi néger (…) Antonio Lobacco oszlopcsarnokai közt. (…) Ha izzadt, mindig akadt valaki, aki végighúzta a homlokán a zsebkendőjét, hogy lássa, nem jön-e le róla a festék.” Kár, hogy csak gépen van, nem lehet feltűnés nélkül a konyhába vinni. Eljegyzés Santo Domingón, a fíling kedvéért vette elő, benne akar maradni a hangulatban, nehezen engedi el Carpentiert. Nóra megérzi a ricinust. Olyan vele, mint egy Art Nouveau festmény, meglátszanak hajában a fésűnyomok. Csillog az olaj.

Bűnösen jó, ha odakint esik. Téli esőbe önként nem megy ki ember. Épp ez a veleje, a kényszerű bentlét. A macska végigsétál a zongorán. Nóra változtatáson gondolkodik. Hova kéne menni örökre, ahol sosem süt ki. Ahol bármikor elő lehet húzni ezt a bent maradó kényszert. Ilyenkor örül, hogy nincs kutyája. Egy állat nem élhet úgy, ahogy ő.

Füstöl a kacsa, nem a kacsa füstöl, a zsírja a sütőn. Nórát régi karácsonyokra emlékezteti. A nagyanyjára, otthonkájának zsírszagára. Előtte pedig az udvarra, a Karinthy-féle fejvesztett futkosásra. „A nyaka … kinyílt a nyaka … ez nem lehet … ez nincs rendjén … ez tévedés … a csőre helyett … ez nem történhetik … most egy rettenetes, iszonyú lehetetlenség történt … és valami folyik … kapkodva, lüktetve … talán a víz, nem?” Nem, a vér, de ez egy másfajta kacsa, ennek csak melle van. Vértelen tizenkét mell.

A krumplipürében szétolvad a vaj. Van egy hely, ahol vasárnap Nóra ugyanígy eltűnhet. Rá kell zárni az ajtót a konyhára, amikor húst süt. A káposztával babrál, még egy kis cukor bele, hátha. Jó volna találni indokot a maradásra. Beszólnak, mikor lesz már ebéd. Gesztenyekrémmel maszatol. Tejszín, rum és porcukor. Nem szereti, ha kukacokból áll a püré. Mindig kikeveri a tányérján, most eleve ki lesz keverve az egész. Apró kockára vágja a barackbefőttet. Miszlikbe sikerül majdnem. A kacsa már csak pihen. Nóra a konyhapultnak dől.


3 hozzászólás
  1. Kiss István szerint:

    Szia! Egy jó kis Vécsei kötet 2016-ban? Már mindenki adott ki könyvet, aki a nevét le tudja írni, aki meg tényleg tud írni, annak nincs. Jól van ez így…?

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*