Általános

Hunszut

A bemutatkozó találkozásra kutyával megyek, meg persze a gyerekek. Boldogan fogad, tetszik neki nagyon a kutya, ugye, agár, igen, afféle, whippet. A baj, hogy nem lenne jó, ha bejönne. Semmi gond, meg tud várni szépen. A baj, hogy pont agár, neki meg pont egy nyula van. A nyulat mutatja be előbb, itt van, ez a Hunszut.

Aztán azt énekli, Kingsley. Csak annyit, hogy Kingsley, és nyújtja a kezét. Beszélni kezd, beszél és kérdez úgy, hogy elkeni lágyan a hangot. Meg nem mondom, melyik dialektus, akarom tudni, hiába kérdezem, hol született, hiába még kétszer ugyanígy. Hogy angol, semmi kétség, ha már válasz nincs, mosolyog cserébe. Szégyenlősen, akár egy kisfiú.

Mintha egy jólfésült, drapp vászonnadrágos, borsózöld inges, Vale of White Horse környéki kisfiút varázsoltak volna felnőtté. Szemüvege fölött nézi, amit olvas vagy ír, furán megbillentett fejjel. Egy picikét pösze. És néha ölbe kapja a nyulat, hozzá nem illő hévvel. Hunszut, duruzsol a fülébe. Csak mostanra esik le. A kislánya adott neki nevet. Huncut a mókus, újra fára megy.

Legközelebb késik. Szerzünk közben szezámos stanglit. Csak állunk a kapuban, mikor megérkezik. Tönkremegy szinte a késésbe. Mikor látja, hogy nyugton vagyunk, sőt semmi gond, bizonygatjuk, hálából mosolyog megint és dünnyög valami kedveset, amit nem értek. Ahogy belépek, a nyulat keresem. Nyilván a ketrecében, ahol egyáltalán nincsen, de még a környékén se.

Free range rabbit, mondja összehúzott szemmel. Ekkor már röhögünk mindketten. Free range a Margit-híd tövében. Törlöm a könnyem, bűbájos figura. Ahogy kivárja, míg leül a poén, ahogy a fejét tartja, ahogy tíz év után annyit tud mondani, rendetseg, és széttárja a kezét. Lehet, hogy csak huncut ő is, és titokban meg perfekt. Előhúzza a nyulat a kanapé mögül.

Míg az egyik tanul, a másikkal a szomszéd szobába vonulunk vissza. Kéri a nyulat a gyerek, szó nélkül hozza neki Kingsley. Bármit forgassunk kedvünkre, csak a szekrényben tartsuk a sorrendet. Angol könyvek a földön kilószám szanaszéjjel. Közöttük heverünk. A szezámos stanglira beindul a nyúl. Nem adunk neki, még csak azt kéne, kinyiffantani a nyulat elsőre. Hiába, nyüzsög, nem áll le, nem átall rajtunk a stangliig sétálni. Két órát gyömöszköltetteti magát felváltva.

Itthon előveszem a vonatkozó könyvem. Tuomas Kyrö: A koldus és a nyúl. Megnézem, a koldus nem, a többi eléggé aktuális. Második nap este szabadon engedte a nyulat. (…) A nyúl városiasan óvatosan, ügyetlenül és nagyképűen lépdelt, nem tudott rögtön azzá a vadnyúllá mámorosodni, aminek született.
A nyúl egyik ölből a másikba vándorolt, mindegyikük megvakargatta, és a nyúlnak köszönhetően a csendből eltűnt a nyomasztó hangulat, egy csöppnyi reményt hagyva maga után.
… egészen közel hajolt az állathoz, érezték egymás jelentéktelen, magányos lélegzetét
A nyúl megfontoltan a ház lassanként málladozó betonlépcsői felé vette az irányt, felugrott az első lépcsőfokra, a másodikra, bedugta kis fejét az ajtónyíláson és befurakodott a házba. A rongyszőnyegen át, Esko Sirpale lábfején át a lakókonyha padjára ugrált. Onnan az asztalra, a vajcsomagot, a zsíros tejet és a halkonzervet megkerülve Ulla és Pentti elé. Ulla ölébe. Penttire nézett, Ullára nézett, megérezte ennek az otthonnak az illatait, a flanel, az izzadság, a gyanta, a kátrány, a kelesztett kenyér és a fenyőszappan illatát. A nyúl meleg, otthonos csomagocskát csinált magából. Rögtön pótolhatatlanná tette magát.

Ekképpen lett a fiúknak angolóra Kingsley-vel és nyúllal. Az élet egy mese, mondja Kyrö, és hát nem igaza van?

One Comment

Leave a Reply

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.