Sültkrumplirózsa | ritaritmia

Sültkrumplirózsa

Rózsák közé születtem. A kertben egy egész élet elfért. Kis csücsökben eper, aztán krumpli, hagyma, répa, de nem ez volt a lényeg, hanem odébb a fal mellett a málna, ribizli. Meg persze a göcsörtös kajszi. Ha viszont épphogy beléptél a kapun, nem láttál mindebből semmit, csak rózsát szanaszéjjel. Legfeljebb kora tavasszal ibolyát, ibolyaágyást szabályos félkörben. Kívülük voltak még a szerelmes dáliák, de nagyanyám igazi szenvedélye mindenek felett a rózsa. Oda vitt először fényképezni, tolni babakocsiban, ott tettem meg az első lépteim, később pedig rózsák között töltöttem a nyarat. Beléjük fúrtam az orrom, és mikor hullani kezdtek a szirmai, bolgár fadobozba gyűjtöttem össze, mint egy vérbeli profi. A száraz szirmokkal is megelégedtem, pedig rózsaolajra vágytam üvegcsékben.

Persze hogy szép nekem A veinhageni rózsabokrok. „A veinhageni rózsákról már az iskolás gyerekek is tanulnak, én is tanultam, amíg iskolába jártam, és jól az eszembe véstem, hogy Veinhagen gyönyörű és szabad város volt, rózsakertek övezték kicsi, kacskaringós, apró csillogó kövecskékkel kirakott utcáit, s az idegenek már messze földről megérezték a rózsaolaj illatát, és egyszer, egy reménytelenül szerelmes lányka a városi főtoronyból vetette alá magát, de mivel éjszaka volt, elfeledkezett, hogy a helybeliek a torony aljába gyűjtik a szirmokat, méteres sziromrétegek gyűltek addigra össze, a lány meg zuhant, mint a halott madarak, és nem sikoltott, és a szirompárna fölfogta, ő meg elájult, mert az hitte, ez a halál, és ájulata álomba ringott, és reggel úgy találtak rá a sziromhordó munkások, álltak a sziromhordó fatalicskák mellett, és bámulták, hogy alszik a lányka félrebicsaklott fejjel, három napon át aludt, mert a veinhageni rózsák tömény illata hatásosabb, mint akármi mákony.”

Volt még olyan is, hogy Eco, akitől egy másik szent könyvem volt. A rózsa neve eltűnt azóta, költözések, miegymás, ki tudja. Mesélek róla a fiamnak, nem tudom, hogy került elő, egyszer csak itt volt a téma, azt mondja, kell neki.
Rákészültem, kívántam őrülten egy jó fagyit, valami mást, mint eddig szoktam, szemelgettem hát a neten a tíz legjobb-ból. A Pozsonyin végig szerencsétlen, félüres tégelyek, műszínek, vettem mégis, jéggé vált csomó volt, rumosdióba észrevehetetlen olvadt sajttorta. Van, hogy az ember sírni tudna egy máskor nevetséges kudarctól, éppen fogtam volna hozzá, mikor a Jászain megláttam az antikváriumot. Elkeserítő fagyimat hátrahagyva benéztem, és ott volt a könyv szépen, olcsón, épen.
Nem arról van szó, mintha most a rózsákra különösképp figyelnék, hanem fordítva, vannak időszakok, amikor körülvesznek dolgok, addig-addig, hogy kell foglalkozni velük, kikényszerítik a figyelmet, de visszaadnak belőle bőven. Most rózsák jönnek mindenfelől, ezt itt kaptam, örültem neki, olyan, mintha hajszálvékonyra szelt sárga Marabel lenne zsírban akkurátusan kisütve.

Itthon a muskátli mellé még kellett valami, a dália adta magát, de a rózsa nagyanyám szenvedélyéből az enyémmé vált. Amerre jártam, szereztem tövet: törpét, futót, magastörzsűt, legszebb a rózsaszín angol, az Auscot lett. Mindent tudtam róla, David Austint, neki köszönhettem, tudtam, hogy száznyolcvan magas is lehet, fényes, haragoszöld levelek, virága lazacrózsaszín, tömvetelt, júniustól a fagyokig virít, kell neki kerti talaj, napos hely, cserében abszolút télálló. És most jön az illata, az olyan, akár a gyümölcsnek, ilyenek voltak a rózsák valaha, pont ilyen illatban éltem nagyanyám kertjében. Most, hogy lett nekem, szertartást csináltam belőle, hozzáérek minden nap, ujjaim közt, tenyeremben tartom, ráhajolok, belebújtatom az arcom, és szívom, csak szívom az én Auscotomból a régi rózsák eltűntnek hitt, gyönyörű illatát.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*