Vízkereszt, vagy amit akarok

Annyival intézem el, a 6 az ördög száma volt, a 7 ezzel szemben mesés. Legyen így, valódi mese, muszáj, hogy így legyen, nem adom alább. Minden számnak más színe van, a 7, az sárga, százféle, főleg dohány és nap, a legmelegebb sárga, ha a kettő összeolvad. Elengedhetetlen alkotórész a melegség, a tükröződő fények, és ha végre ott a szobád falán, a szobádban, benned, akkor megállj. Állj, és nézzed, gyönyörködjél, milyen egyszerű a téli napsütés.

Marokba söpörni tűlevelet alighanem tavaszt jelent. Hullós fám volt idén, akkor hát korai tavaszt. Nem divat ma már a közönséges luc, nekem mégis az kellett, régi karácsonyokra emlékeztet. Csak elsétál mellette az ember, pereg a levél, éjjel perceg, akár egy kisegér. A luc él igazán, még ha halni készül is. Ráfújok, eltűnik, de én vigyázok rá, még ablakot se nyitok, a légáram bántaná. Narancsot pucolok, narancshéj és lehullott tűlevél. Hozzá akasztón üres szaloncukor-papír, cérnaszálon habcsóknyomok.

Mesében kívánságból akár 7 is elfér , túl sok, nekem a 3 elég. Az első a fekete föld, beletúrni, elsimítani, szagolni, köröm alatt csíkként hordani. Saját dáliák az álmom. Másik egy sarok, ahová felcipeltem egy nádoldalú sezlont. Elfeküdt valahol, én meg rátaláltam. Sose tudhatom, pedig jó volna tudni, ki heverte rajta végig a délutánjait. Azzal hoztam el, karfája súlyos karcolásait kipolírozom. Mégis meghagyom, és bukszuszöld bársonnyal terítem le morzsás szivacsát. Harmadik egy titkos sétakör. Abigéllel a kettőnké lesz. Megismerjük egymás után a házakat, a sokféle fát, járdátlan utcát, kőlépcsősor vezet a kis templomig talán.

Pár napja azt kérték tőlem, hallgassak, mielőtt kimondom. Maradjak csöndben, ezt adjam, ajándék lehetne. Lelkendezés helyett hagyjam meg neki legalább ezt a szűk kis hónapot. Ennek szeretne örülni, a tél jelenlétének. Ne jöjjek azzal, hallgasd csak a madarakat, közel a tavasz. Kiélvezné még a sötét estéket. A beburkolózást, lassú tétlenséget. Hogy nyugton van a természet. És persze őrizné a régit, süppedne bele, mielőtt kilépne, mert tart attól, ami ezután jön, a helytől, ahová elmegyünk.

Nincs még kész a ház, nem vagyunk túl a kálvárián. Fél éve gyűrjük, gyötörjük egymást, szétszedtük, még széjjelebb, aztán összeraktuk. Mintha ellenállt volna nekünk. Lassan szelídítjük. Vízkereszt, meg kéne szentelni, hogy végképp jóban legyünk. Este van már, mikor eszembe jut, elsétálok messze a Dianán. A Cédrusba érve fölnézek a lámpafénytől sárga, karcsú toronyra. Másnap reggel frissen rakott halszálkán állva olvasom hangosan, érzem a nyersfa illatát, olvasom ennek a rongy háznak, akár egy áldást, a Bohócz búcsúzóját.

Megyek hát uram, s azonnal
Itt leszek megint urammal;
Egy percz alatt, mint az agg Bűn,
Teljesítem vágyadat hűn.

Léczből vagyon annak kardja,
Lángol dühe és haragja.
Ah! há! kiált az ördögnek,
Élit metszem a körmödnek.

Csak oly bolond vagy is, mint más:
Isten veled, ördög pajtás.

/Shakespeare: VÍZKERESZT VAGY A MIT AKARTOK./