Színház az egész

Elrepülhet a madár a fejed felett, csak fészket ne rakjon.
Ezt a mondatot kaptam nemrég, vigaszként valami nyűgös szituban.
Úgy örültem neki, annyira éreztem, egy fészek a fejtetőn milyen nyomasztó.
Az akkori madaram egész jó volt hozzám, repült tovább szépen, repült, ahogy kellett.
Most megint itt köröz egy pár, néha arcon legyint egy-egy szárny.
Több ez, mint amennyitől az álmok még könnyűek.
Tavasz van, mondod, hagyjad őket kedvükre csipogni.
Nincs tavasz, csapkodok, hess, hess.
Aztán meg kérek: jó madarak, hogy lennétek, suhanjatok szépen.
Megrakták rám mégis azt a fészket.
Van erre a Szikszai Rémusznak Ádám almái, Radnóti.
Felmutat egy lehetséges utat, hogyan kéne élni.
Milyen kevés kéne ahhoz, hogy normálisan legyünk egymással.
Ezen is túlmegy.
Egyre többen döntünk úgy, hogy kivonulunk. Kreálunk magunknak egy világot, ami legalább részben független a napi gáztól. Kivonulunk belőle, különben megbetegszünk. Nyomorékká leszünk.
Az ő üzenete Anders Thomas Jansené is egyben.
Közben a neonáci Adam megtér.
Khalid, a benzinkutakra veszélyes arab pedig felordít időnként.
Baszni meg a teve!
És de mennyire nagyon jól beszél.