Textilhajgumi
Hozzáfogni sírni, hogy de mennyire szarul alakult, nem jön össze a terv, nem úgy, ahogy megálmodták, ej, de kár, hogy mindenki csak saját magára fixál, azzal van elfoglalva, és persze beáldozni nem akarja a kényelmét vagy mijét, meg hogy hord össze százféle indokot, csak azt az egyet nem mondja ki, ami miatt lefújja az egész grandiózus, gondosan cizellált tervet, mit lefúj, megtorpedóz egyenesen, és akkor az álom kipukkad, semmivé lesz, nulla, csökött kis megvalósulás marad belőle, rossz érzéssel, sértettséggel, dühvel fűszerezve.
Nyavalyogni, hogy a gyereknek így-úgy az új iskola, merő égadta izgalom meg félsz, ráadásul a sárga földbe lett beletaposva, mert azt mondja a tanár, hogy ő nem torna, hanem testnevelés, és mikor az a szerencsétlen, tornaórán felnőtt szülő a telefonban folyton tornát mond, az ifjú tanár mindannyiszor kijavítja, nem torna, hanem testnevelés, de a szülő balgán megint elszúrja, annyira rá van görcsölve arra a semmi kis lényegre, hogy a felmentést, gyógytornát megbeszélje végre, akkor az ifjú tanár rámorran, hogy a fogalmakat kéne tisztázni elsősorban, most akkor gyógytorna vagy gyógytestnevelés, és a ezeréves szülő ott van meglőve, mert nem érez a kettő közt semmi difit, neki a kettő egykutya, de inkább lesz hülye, minthogy összevesszen egy ifjú tanárral már rögtön az elején, amiről persze utóbb kiderül, hogy jól tette, mert bizony rendesen van különbség, pluszban az ember is teljesen más, mint ahogy első blikk híján tűnt első blikkre.
Azon pufogni, hogy az ember hiába ér haza, máris ki van osztva, odamondják neki huszáros rajttal, hogy ez az enyém, és ez és ez, ház, autók, minden, ha te megveszed, megfinanszírozod, előteremted akkor majd, addig meg inkább érdemes volna lapítani. Hát persze, mondja, miközben csinálja rendesen, segít egy rendszert, amiben ott vannak a te meg a te kincseid, de nem érnek többet, mint egy telefon, olyan, amit kezébe nyomsz már a hatévesnek, hogy tudjon játszani vele, oppárdon, nem is hat, hanem másfél, hogy elültesd elé, amíg eszik, hogy nyissa a száját szépen, vagy ülje végig, míg te végigjárod a shopokat, egy ilyen telefon áráért dolgozik álló hónapig, vagy bakancs, az kevesebb, csak ötvenhat, igaz, mehetne Parndorfba, outlet, hajtogatni ezt-azt, kábé ugyanott van, de abból nem ám egy hónap, hanem egyetlen szombat, és igaza van, aki azt meséli, ezért maradnak ott, leragadnak, nem mennek tanulni, mert minek, inkább feszt hajtogatnak, többre jutnak, mint itthon az egyetemmel.
Először úgy gondolta, olyasmiről mesél, mint a pöttöm, nyakigláb öregasszony, vagy hogy nemrég sörbetről olvasott brokkolival körítve, esetleg elmondja, kedves nyári színe, mikor fény és levélárnyék játszik a könyvlapon, talán még X.-ről is beszélt volna, a gyereke sakkfigurákkal egyáltalán nem sakkot játszik. Aztán jött az, hogy egy este kilépett a fürdőszobából, a lámpafényben meglátta az ágya melletti szobrocskát másként, mint szokta. Akár egy profi thriller. Persze nem az a gyereke volt, akitől számíthatna ilyesmire. Mindez keresztül lett húzva egyetlen mondattal ma reggel, valaki elmondta, alig ismeri, szereti mégis, hogy beteg, rohadtul az, és onnantól minden más lett, lehet, bizony lehet nyafogni, pufogni, siránkozni, lehet nyugodtan, addig nagyjából el vagy tévedve, semmit se tudsz, míg bele nem futsz egy ilyen reggelbe. És mivel a gyerek megelégelte, délre az akasztott nő, legalább az visszakerült a helyére.
