Tóparti kísértetek

Passaunál már senki nem tudta, ki a franc az a Goethe.
(Schein Gábor – vers)

asztalitenisz
hullaszínű, bézbólsapkás,
pattogtat vontatottan,
mint száraz csokor, égőn,
bárcsak levennéd
(Simon Márton: írj egymás alá egy főnevet, stb. – slam poetry)

Ki ne csókolózott volna még a toronyszobában?
(Egy nem JAK-tag)

~ ~ ~

Fehér abrosz mellett fehér (végiggombos)
köpenyben konyhásnők.

Téblábolok, hova üljek, legjobb az ajtó mellett
a hőség miatt, mégis inkább legyen ugyanaz
az asztal, mint ahonnan láttam. Földre
vert tányérok (kettő, egy leveses és egy lapos),
kanál-, és villacsörgés, kés, katonavászon zsák.

Szép, sima csönd és hosszúra nyúlt pofák,
meredt szemet forgató legjobb haverok, hátbaverő
sok fasza gyerek (csupa entellektüell). Csupa rémült
sustorgás, most mi lesz, ebből a tányértörésből
mi következik. Feltakarítják, miután eltűnt

a zsák, nem marad, csak egy nagy felsóhajtás.
Egyszerre kezd mindenki tudni (a bennfentesek),
az álszentek másról beszélnek, egészen másról,
mint elcsúszott életek. Kanalazzák a borsólevest,
sápadt szájjal röhögnek, aztán elmásznak,

átlépnek rajta, kikerülik a büfé előtt. Nem jut
eszébe senkinek, végképp nem, hogy irigyelné.
Mondjuk, mert egy álomért szét tudta vágni
a világot, és nem volt beszarva (ki mit szól).
Az ebédlő üres, fehér abroszon levesfolt,

kávét iszom, és érzem a konyhásnők
ittfelejtett (hagyma)szagát.