A kétségbeesést álomhabnak véljed | ritaritmia

A kétségbeesést álomhabnak véljed

Micsoda igazságtalanság. Ott éltem vele huszonnégy éven át, és még meg sem említem. Illetve említeni csak-csak, de hogy legyen itt róla bármi, az sosem történt meg. Kellett az a kétszáz év, hogy feltűnjön. Előkerüljön csinnadrattával innen-onnan-mindenünnen ez a csöndes, aggodalmas, bánatra hajló lélek.

Akkoriban nem volt más, mint kézenfekvő és kötelező és túlzás. Kisvárosomban Arany János, mint Mezőgazdasági Szolgáltató és Kereskedelmi Szövetkezet, nos, túltett az összes többin. Mert iskola, gimnázium nyilván, de mozi, színház, múzeum, amerre néztünk, ő volt látható, így hamar láthatatlanná lett. Most azt mondjuk mind, akik tán eddig észre se vették, micsoda csoda. Ahogy mi is anno, észre se vettük, és akár a periódusos rendszert, átnyammogtuk precízen, fárasztóan monoton ügymenetben.

Nekem külön kínosak voltak az utolsó évek. Az Epilógus első két versszakából feleltem. Nem tanultam meg, vagy tanultam, de nem ment. Következő órán négy versszakból ugyanez a móka, presztízs tantárgyamból egy újabb karó. Szerelmes odaadásom a tanárhoz nem rázott fel, a hat versszakot szintén csak nyökögni tudtam. Pedig akkor már tényleg tanultam. A legvégére már gyűlöltem Aranyt, és az Epilógust hiba nélkül fújtam.

Azóta összejöttünk. Először otthoni sétáim során, világszép temetőmben szokásos, mindennapi séták. Nincs más, csak bóklászom, tél, tavasz, mindegy, szertartásosan járom végig a sírverseit, régi, kopott betűkön húzom végig az ujjamat, sánta kőgalambon, letört szárnyú angyalokon. És hát a balladák. Gyerekszobámban olvasom a fiúknak egyenként, mindig Kőrösön, szóljanak születésük helyén a sötét, rejtélyes mesék. Vörös naplementés temetőben Ágnes asszony egy orgonás padon rabul ejtő performansz, hogy megérezzék Aranyt.

Gondoltam, most jöjjön az, hogy választok tőle valamit. Lapozgatom édes, ócska, sárga Aranyom, legyen ez, amire büszke voltam, ez, amitől féltem, ez, amit a háza elé vittem, ez meg ez meg ez is még, amihez fűz valami emlék. Aztán csak ez maradt, tudod, mindig a legelső, ami a kézbe akad, mert téeszek, úttörőcsapatok és végenincs évfordulók után ezzel csavarta el mindenkorra a fejem.

POÉTAI RECEPT

Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol… ha mind egybevészed:
Recipe – és megvan a magyar költészet.

Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül,
Holdsugárt, amelynek illatja hegedül,
A remény húrjából ezüst szakállakat,
És fond lángostorrá, mint esőszálakat.

A kétségbeesést álomhabnak véljed,
Takarja be a nap a sötétlő éjet,
Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja,
Melyből egy meteor a tengert kioltja.

S ha ez mind nem elég: bundára hasalván
Pislants
a leányra egy laposat, csalfán;
Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal,
S kenje meg Apolló fürteidet…

(1852)

Színezett képeslap, szoboravatás, jobbra Strobl Alajos és felesége.
(Köszönet érte Rácz Péternek.)


1 hozzászólás
  1. kovács péter szerint:

    három pont. nem a legjobb dolog a világon, de közel van hozzá.

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*