A lamináló lélegzete

Életemben nem lamináltam. A fénymásolást ugyan mindig is szerettem, az ózonszagot, a langymeleg papírt, a laminálás viszont nem hétköznapi. A kiválasztottak kiváltságának tartottam, így arról csak álmodoztam.

Most azt mondták nekem, egyszerűen, simán, hogy laminálj, kérlek. Egészen megrémültem. Tudtam, van hozzá gép, láttam kiírva, de hogy hol keressem, arról fogalmam se volt.

Ezt eltagadtam nyilván, persze, csinálom, meglesz, igen, nagyon szépre. Lődörögtem egy sort, hátha ráakadok spontán. Muszáj volt segítséget kérni, kinyitottak egy szekrényt, na ne, talán félreértették. Óriásinak képzeltem.

Onnan húzták elő, a szekrényből, és nem mutatta magát többnek, mint egy zacskóhegesztő. Picit, vagy talán annál még inkább csalódott lettem. Villásdugó, kábel, végén egy háztartási kisgéppel.

Másfél mondat se volt az ukáz, ahogy leírták ezt a csodálatos munkát. Hajtsd bele, engedd át rajta, ne húzd, ne nyomd, csak hagyjad. Ha zöld a gomb, csinálhatod. Eleve lenyűgöztek a laminált lapok.

Azt hittem, bűvészmutatvány, ahogy egy semmi kis rajzból kép lesz. Úgy voltam vele, hiszem tovább, hadd következzen belőle, hogy magam meg bűvész vagyok. Kihúztam a stószból egy laminálónejlont.

Örömre hangolt a megelégedettség, igen, ez az, ilyesmit vártam tőle. Az elsőhöz tapadt a következő, jött ki a dobozból együtt a kettő, jobban mondva a második megnyílt kicsit, három, lágy nejlonoldal. Vízszerű hullámot vetett.

Szétnyitottam az oldalpárt, közé a rajzokat, szemüveg letol, igazít precízen, a széleknek muszáj stimmelnie. Ahogy szöszöltem, többször végigsimítottam, lebbentettem rajta, olyan lágy volt, púderszerű az a nejlon, annyira légies.

Visszahajtottam az oldalt, és óvatosan a réshez érintettem. Mintha megnyílt volna, csak szívta, szívta magába, én meg tartottam a másik felét rezzenéstelen. Túloldalt lassan, szégyenlősen tűnt elő a tökéletes laminált lapom.

Ámulatba ejtett, csillogott, sőt langyos volt, mintha élne. Langyos és illatos, nem hasonlított a fénymásoló ózon-melegéhez, de semmiféle más illathoz.

Öt lehetőségem volt, élveztem minden pillanatot. Gondoltam, elteszek egy selymes, nyers, még kiforratlan lapot, hogy emlékezzek. De aztán a beteljesülés melankóliájába csikóforma boldogság robbant.

Nem múlik el, lesz itt még nekem sansz. Pláne, hogy hivatalosan. Visszatettem a gépet a szekrénybe. Tudom már, minek hol a helye. Ha nem bíznak meg többet, hát kitalálok én fóliázni valót. A laminálógép diszkrét bája, amit időről időre felidézek majd.