A maflásra emlékszem, az mindig fifti-fifti | ritaritmia

A maflásra emlékszem, az mindig fifti-fifti

(…) A pultban akkoriban egy szőke nő állt, úgy tűnt, mintha a hasa és a melle összeérne, almaforma lány volt a Marika. Reggelente nyúlánkabbnak látta, már-már szögletesnek, estére elpuhult, nem maradtak kontúrjai, olyankor lett volna jó megbaszni. A Marika egyszer azt mondta, miközben áthajolt a pulton, úgy hajolt át, mint Unicum-reklámokon a nagymellű csajok, mutatóujjával egy oválist írt a levegőbe, azt mondta neki, drága voltál. Nem illett visszakérdezni, mi történt, hogy hirtelen drága lett, megtudni nem volt kitől, nevetni, és megcsókolni a kezét, azt lehetett. Abból nem derült ki, semmire nem emlékszik, annyira részeg volt előző este. Később, otthon gondolkodott el, hogy az ovális vajon egy szív volt-e. A falon plakát, Unicum, zöld habokból zöld lány bukik fel, nedves a blúza, áll a mellbimbója, nem az a csapzott, tipikus hajótöröttfej. A haja száraz, az van aláírva, Minden lehetséges.

(…) Kis gázkályha fűt, a kabátot magamon hagyom. Amikor vécére megy, körülnézek, akkor nézek körül először rendesen, mások is kabátban ülnek. Nincs Marika, zenegép, és nincs nyerőautomata se. A sarokból azt hallom, milyenek a nők, de milyenek, drága barátom, a bekecses azt mondja rá, mindegyik melléfogás, ekkor ér vissza, megint egy sör, megint egy vodka, nevet, melléfogás, és elvéti a térdemet. Tépkedi a bőrt a köröm mellett, elkérem a kezét, lerágom a felpiszkált részt. Meséli, idejárt régen, nem egyszerűen járt, itt élt tulajdonképpen, ezért a nyirkos melegért jött minden reggel, este, maradt egész éjjel. Mert megjött a kedv, egy idő után megjött, István segített, meg a cimborák, testvér, így nevezték egymást, és húzták el egymást a halál elől. Kifelé menet a kerítésnek dőlök, tömör, fehérre festett téglafal, narancssárga, cirkalmas betűk, kommersz italok, félig kitakarom a csapolt söröket, az megmarad, hogy örök, mellettem folyó borok.

A teljes szöveg, Egy cápa volt, a Székelyföld 2013/9. számában jelent meg.

Hóesés. És a fehérség
mélypontján
egy emlék
az elveszítettekhez toldja
lépéseid.

Vég nélkül
sétáltam volna veled.

/Paul Auster: Csendélet
Fordította: kabai lóránt/


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*