A test meg a lélek

Picit hagytam hűlni, húztam az időt.
Mikor a várakozásban már nem találtam jót, mikor sürgetővé vált, én meg nyugtalanná, kitűztem a napot.
Nem csinálok másból ekkora felhajtást, most rákészülök extrán.
Esős, inkább hideg késődélután. Blúzom vajsárga, és bő a szivarszoknyám.

Nem veszek se kólát, se chipset. Magam köré fonom a kabát ujját. A fakó ánégyes jegyet, kifogyott a színes nyomtatópatron, újra összehajtogatom. Reklámok helyett kezemen a sebeket nézem, nem látom rendesen, de érzem.

Ahogy pár percre rá a vérszagot. Fáj az állatok földre csapódó húsa. A lány öröktől való félelme. A kollektív bénultság mozdulatlanná tesz. Meglep a fenyőfák hullámzása teljes mozivásznon.

Van nekem eldugva szekreterben szarvasom.
Valami északi, talán ha norvég. Túlexponálom, olyan, mint szarvasok télen.
Nem is film, hanem egy álom. Hogy mégis megtörtént, kicsike fémszobrom használom igazolásul.

Lehetne rétegenként nézni, olvasni sokfelől, szétszedni, aztán újra összerakni. Meghagyom egészben, féltem, annyira törékeny. Napok hiába telnek el, a szorítás ugyanúgy részem.

Menni kéne vissza, melósok közé, sóskaszagú kantinba. Menni szűk szobába, nyitott ablak utcai zajába árnyékos párnára. Gumimatracra feküdni, kiflimorzsát feszülten tenyérbe gyűjteni. Kifulladásig rohanni havas fák között. Maradni kéne benne, újrakezdeni.

Irigylem a kitalált szerelmet, nincs nála valóságosabb. Ugyanígy akarok szeretve lenni.
Irigylem, ahogy meg van komponálva.
Irigység, nem jó, csodálat inkább, megbecsülés, alázat. Átjárható, egyszerre mind, nincs rá igazi szó.
Hiányzik, amint felveszem a kabátom, akár a legfinomabb álom. Akár a régvolt első kedvesed. Másodjára úgyse sikerül, kihullasz belőle egyszer s mindenkorra.
Mégis akarod, maradni benne, újrakezdeni.
Visszasírod, felidézed.
Hogyan lehet ilyenné tenni, ennyire simogatóvá, lággyá valamit. Ennyire széppé hogy lehet.