Árny, olló, játék, ősz, nyirok

Miként Firmin, úgy éreztem magam Fraknó várában. Firmin, a patkány, az antikvárium alagsorában. Mauzóleum volt, elfelejtett kincsek múzeuma, olvasatlan és olvashatatlan művek temetője. Mint valami menedék, olyan volt nekem az a pinceterem. Csupa polc minden, cukorspárgával csomózott iratok. Gyűrt, penészes oldalak, szélükön porladó papírhalom.

Kiszédeleg, aki utolsónak maradt, lekapcsolják utána a fényeket. Senki se tudja, hogy az utolsó után maradt még egy. Beköltözöm ebbe a hangtalan sötétbe, jószáglapok, birtokok számadása, álmodom és áhítozom. Firmin a papírt konfettivé rágja, mindegy neki, a szája épp Faulknerrel vagy Flaubert-rel van teli. Aztán édes, keserű, keserédes, avas, sós, fanyar zamata lesz a könyveknek, miattuk látja, anélkül, hogy látott volna kikötőt, lovakat, széthagyott ágyat, vízbe fúlt asszonyt, lassan felnéző napszámosokat, mezítelen combot simogató kezet, haldokló szerzetest. Így mentem vissza én is Forchtenstein várában ezerhatszázig.

Ülök a kövön, hátam falnak vetem, fölöttem papírok, hold helyett Parti Nagy. (holdas kisolló) Látományimra semmi ok, / falam vad tölgyfák mancsa pedzi, / hiába párbaj és birok, / e morphi’ rém elmém kikezdi. / Óh, árnyak istennéje, Hedwig, / a szurtos, őszmély papírok / alól a lélek nyirka meddig / fölér ma, játszódván nyírok / belőle medwét, szisszen éles, / holdas kisollóm, úgy bírok / csak ohne dich meglenni édes, / mint árnyjátéki mártírok, / lám, ennyi kell a szenvedéshez, / árny, olló, játék, ősz, nyirok.