Az elsüllyedt túra | ritaritmia

Az elsüllyedt túra

Úgy volt, hogy mininaplót írok. Minden nap egy fikarcnyi feljegyzés. Hoztam hozzá direkt jegyzetfüzetkét, egy ágaskodó ló volt az elején.

Jön a néni, indulunk!, csujjantott vasárnap déltájt a kalauzlány láttán valamelyik gyerek, el is indultunk, királyabbul, mint gondoltuk. A tervezetthez képest tudniillik pont annyival később, hogy a két legnagyobb éjjel még legombolhatott magának egy kis Szigetet. Ettől mindenki rém elégedett lett, Mécsalészát meg Kings of Leon-t doboltak az ujjaik. Kábé Fót magasságáig, ott aztán hirtelen csönd lett, beájultak és halomra dőltek a rettenthetetlenek.

Felsőbereckibe állva-várva-átszállva-várva-átszállva-szanaszét izzadva végül eljutottunk, kinek töke nem volt, annak is a tökén víz folyt. A füzetbe mégis a következő került.

Vasárnap

Vonattal utazni jó. Nemcsak a kattogás, hanem a régimódi ablakok miatt, azokat le lehet engedni, és kidugni az arcodat. Utolsó kocsiból bámulni síneket egész Sátoraljaújhelyig, az állomáson Svejk, a derék katona emlékébe botlani. Révleányvár felé a buszon szép cigánycsalád ül átellenben velem, akár egy mesekönyvben, csak nézem, nézem, milyen meleg szívvel fordul a férfi az övéihez. Egy mikrobuszostól dinnyét veszünk, hogy cserébe a partig vigyék le a cuccaink. Érzéki öröm a Bodrog. Hűvös, zöld, cirógat, mint egy bizalmas tekintet.

Fűben heverünk srégen a lemenő nappal, tapogatjuk a sok frissen érkezett kenut, fáról eszünk almát a kempingben, átadjuk magunkat a megérkezésnek. A sátramban éjszaka fúj a szél. Halászléfőzők a 99 Luftballons-t hallgatják, hajnalra így lesz komplett a nyolcvanas évek.

Nem volt túl nagy jelentősége az esőnek. Szemetelt a kis rohadék reggel, de épp csak annyira, hogy csúszott picit az evezés.

Hétfő

Lapátos átmozgató torna vízre szállás előtt, tekintettel a korunkra. Ringatózó vadlúdcsapatba futunk az eső kanyarban, csomóan azt hiszik, kacsa. A szürke gém, hát még a gólya jóval egyszerűbb. Hulló fűzfalevelek rontanak a folyó tökéletes tükrén, bájos Art Nouveau. Tíz folyamkilométer a bemelegítő első napi penzum. Welcome drink görögdinnye Borsodival a zuhanyzó tövében. Hú, elkap a piszo ár, ugrik a stégről a fiam.

Este már masszívan szakad, mikor az V. Andrásban szerzünk két hétszemélyes asztalt. Jóféle vidéki vendéglő, ahol a tányér nem csésze, inkább nagyjából teknő. Rákóczi dárdájára többen rárepülünk, többrétegű élcelődésre ok a túróval töltött karaj. Molnárné harcsától majoránnás májig betermelünk mindent, és alszunk boldogan a kopogó esőben.

Ki boldogan, ki annál kevésbé, mivel visszaértünkre két sátor is kiszórta magát a rendszerből, megtelt színig vízzel. Lett tehát este és reggel: második nap. Isten ismét szólt, gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre, és emelkedjék ki a száraz. Úgy is történt majdnem, de nem volt száraz sehol egy folt se.

Ment a gyötrődés, álltak a férfiak körben, most akkor mi legyen, hogy legyen tovább. Pontosan akképp, algás palástban, rozsdásvas-szagúak, gumicsizmában, Krisztus-szandálban, Nájki cipőben és mezítláb, álldogáltak és pofáztak, nem söröztek, csak álltak, esőbe, sárba, strandon álltak, és eldöntötték, hogy hazautazunk.

Maradt vigasznak ágyúöntőforma és várséta a sóhajtásnyi fényben. Közben megtanultam, hogy ingből az Obama-fehér a high-tech, mert megvilágítja az arcot. Vettem magamnak egy sárospataki kékvirágos tálat, romantikus hatást ér el vele együtt a tejben ázó kukoricapehely. Amíg a délelőtt elsuhan, csak állnak a férfiak, előbb a csónakjaink, aztán mi tűnünk innen visszavonhatatlan.

Bőgtem végig az állomásig. Düh volt ez, szomorúság, jó embereket találtunk, és szem elől veszítjük máris. Keresztül-kasul mindenki magához valót. Ketten voltunk lányok, lett a TTT, Tízen Túliak Társasága, ha emlékszel, volt juniorcsapat, és persze a férfiak. Még egy Norvégiában leélt egész élet sem elég nekik arra, hogy elfogadják a hó tényét, hanem folyamatosan ezzel hergelik magukat, mondja legkedvesebb (norvég) regényhősöm, és igen, vömődtünk az időjáráson, vajon hiba volt-e megfutamodni, vagy jött volna ránk az újabb özönvíz. Egyformán éreztük, hogy elvettek tőlünk valamit.

Csekkoltuk sorban, MyRadar, AccuWeather, számtalan alkalmazás, a baj az volt, hogy legtöbbeknél a Dark Sky futott reggel, és tényleg, akkor még annyira sötét volt az ég. Sebes vonat, szörnyű elképzelni, sebes, micsoda kifejezés, próbáltunk vidámak lenni. UNO-ztunk, ettük a chipset, fonnyadt sajtos rudat, citromos COOP nápolyit négy és fel órán át. Egyszer, úgy Szerencs határában, rácsörgök V. Andrásra, mondanák meg, ugye rendesen esik az eső, ha már az összes létező fórumon ígérték. Nem, egészen derűs a délután. De ugye, gyűlnek legalább a viharfelhők, nem, tiszta körben az ég.

Szorongat megint a sírás, Keleti, alig pár döccenés, hiába fogadjuk, hogy majd jövőre ugyanígy.

Persze flott lett volna szombatig egy-egy szösszenet, de így sokkal drámaibb az egész, hogy be nem teljesült vágy marad most megint egy darabig a Bodrogon evezés. Itthon azt álmodom, az ölembe hajtod a fejed, simogatom a semmi kis hajad, nevetünk, annyira természetes, új, mégis ismerős, mintha öröktől fogva volna így.


2 hozzászólás
  1. Csada Ferenc szerint:

    szomorkás,de kb 2-3 év és csak valami borzongós emlék marad,
    Valami olyan lesz a lelkedben amire jó lesz visszagondolni…

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*