Kétezertíz, nyár

Csináltam pár képet. A vonat ugyanaz, mint húsz éve, és ugyanúgy fékez. Megnyomom a kilincset, magától vágódik ki, viszi a lendület. Vasszagúan megyek anyámmal szembe a peronon, mellettünk elindul a vonat, nem értjük egymást. Lángost eszünk állva a piacon, vacsorára hazaviszek kettőt, úgy szeretem, ha szíjas, hidegen. Veszek kukoricát, fejenként két csövet. Az előszobában ledobom a sarum, onnantól mezítláb vagyok. Kicsomagolok, apám azt mondja, szerzett arabicskát, ötévesen ettem utoljára a Tiszán. Loptuk, csak egy hálószatyrunk volt, nem szóródott ki belőle, jó nagy szemek jó szorosan egymás mellett. Anyám kompótot főzött belőle, amit meghagytunk. A hajamat csomóba fogom. Oroszlános autóból hangosbemondó kiabál, hogy hattól cirkusz. Az ebéd hasaaljaszalonna, piros, pörcös, szerencsére nem kandisznó. Estefelé biciklizek a határban, a vásártéren megnézem a cirkuszi sátrat, találok egy kést műkrokodilbőr nyéllel. Céllövölde, sörgő, az albínó óriáskígyó leszerepelt, cipelik a ketrecbe, egy lakókocsi mellett a fűben az artistanő nyújtógyakorlatokat végez. A főutca felé megyek haza, nyolc óra, minden törökmézszínű. Lábat mosok, felteszem a kést a polcra Kerouac mellé. Úton, meg voltam győződve, hogy könyvtári, mert én biztosan könyvtárit olvastam. Nem könyvtári, 1983-as kiadás egy levelezőlappal, mióta megszülettél, az első eset, hogy nem személyesen köszöntelek születésnapodon. Éjjel teljes csönd van, a kutyák halkan ugatnak. A konyhába megyek, halászok egy kukoricát, harapás van rajta, beleharapott a fiam még nyersen. Lecsapok egy rohadék legyet, kattog a konyhai óra. Messziről Isztambul, Lazítani, próbálj meg lazítani, lakodalom. Ráncos és barna az ujjam, délelőtt tíz kiló sárgabarackot pucoltam meg, közben elkezdtem hársfákra vágyni. Kimentünk a temetőbe négyen, nyikorgattuk a kerítésajtót, ha épp elég lassan, kriptahang, pedig nem kripta. Voltam csontvázszellem is. Ment le a nap. Az egyik síron vörös volt a kardvirág, és a nap pont ugyanolyan. Vártam, amíg elmúlik, a színek csak percek kérdése. Ültem forró biciklinyergen, galambok gurguláztak, a galambokról Szeged jut eszembe. Nyirkos albérleti szoba, becsuktam az ablakot, hogy ne halljam a burukkolást, mert ott meg mindig ez jutott eszembe, az itteni galambok. Vasárnap hajnalban egy fehér blúzt turkálok a cigánynál kétszázért, hófehér, áttetsző pamut, láthatatlan apró, fehér gyöngyökkel a mellén. Végigolvasom a júliusi főzőújságot, szalonnás fagyi sárgadinnyén. Lefényképezek egy óriás-májkrémkonzervet, Globus, mellette egy hangya viszonyítási pontnak.

A teljes szöveg Elaprózza címmel olvasható a Székelyföld 2013.09. számában.