Az ember annyi minden | ritaritmia

Az ember annyi minden

Azt mondja a Nyirán Feri, hogy boksaégető szeretne lenni. Vagy vadakat terelő juhász, de az engem nem nagyon izgat. A boksa viszont eléggé, igaza van, tulajdonképpen én is lennék valami olyasmi. Mostanában becserkész az erdő. A Doppler is kiköltözött, és milyen jó volt neki. Ráéreztem pedig az ízére egyszer, aztán hagytam veszni. Nyolcadikban még nem tipikusan dönt az ember az erdő mellett, mikor annyi nagyszabású tervet állítanak elé. Gyanús akkor lesz a dolog, amikor kipipálva a nagyszabású tervek, és csak ülsz körülvéve a szerzeményeiddel. Amikor elkezdesz nyűgösködni, vagy pont nem szólsz egy szót se mélyen benn a nyárban. Legjobb a nyár, nap süt, szabadság, semmi nem kötelező. Mekkora átverés az egész, hogy nem kötelező. Ezerkilencszáznyolcvanegy, vándortábor Mogyoróskán, kis kert, tornaterem. Emeletes vaságy a bázisom. Délután tyúktojásnyi jég esik, a fű között szőlőszemek és forró, szétfröccsent paradicsom. Szerelmes vagyok a Matuskába, a Matuska meg a Nellibe, hárman vagyunk húsz kiló krumplira. Valahogy így jött ki, pont hárman a konyhán, Matuska pucol, mi kockázunk. Aztán átsétálunk Óhutára. Füstszag, búbok, hűvös erdő, feketekezű ember guggol kint egyedül, a faszénnek szépen kell pengnie, akkor örül. Visszafelé mezítláb megyek, girbegurba földút, tehénszar, szaros a sarkam, és csak néznek, néz rám mindenki.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*