Barackfa virága | ritaritmia

Barackfa virága

Annyira bonyolult. Eleve hozzáfogni rázós. Simább, ha magammal kezdem. Szörnyen macerás egy klán vagyunk mi, anyák.

Teszem fel az egyiket. Középső gyerek, de akármelyik lehet. Megbeszéljük szépen, elmegyek érte, suli, kis arborétumozás, virágzó palánták, hopp, és ráadásul vásár, micsoda remek péntek délután. Ezen nyúz régen, nyüstöl, hogy vegyünk palántát. Előtte majd seggére csapunk egy marha nagy burgernek, és a zöldben kiszellőzzük a műkaját. Reggel ragyog minden, sőt túl gyönyörűen, az ágyam szélére ül, kinéz a napba, azt mondja, ugyan mégse menjünk.

Lóg félúton egy könnycsepp, de visszaszívom, aztán bosszút forralok, nem csinálok neki én se majd ezt meg azt meg pláne, majd jön megint a sivár, hűvös érzés a nem várt dögmelegben. Van ennek koreográfiája nyilván, kinél úgy, nálam így, soha nem válik be.

Még nem beszéltem a lényegről, anyu, hogy én ott vagyok-e úgy és akkor, ahogyan kell. Ahogy jól esik, de kinek hogy esik, ebbe bele se érdemes menni. Mert hol így, hogy úgy, aztán rájössz, előbb vagy utóbb rá, hogy ez is egyfajta mintázat szerint hullámzik.

Rémes, ami apránként kiderül. Hogy minden, amit teszek visszaköszön rájuk. Minden, amit mondok, ahogy a szemöldököm húzom, minden, amire vágyom, az összes kérdésem, reggeleim velük, minden, amit elhallgatok, amin dühöngök, a ruhám, a főztöm, ahogy nevetek. Tíz, húsz, harminc, ötven év, bizony visszaköszön, és még szerencsés vagy, ha köszön, nem pedig visszahullik. Figyeld a kőfejtős metaforám.

Állsz, és potyog a kő rád. Odébbállsz, már meg ott potyog. Járod körbe az egész katlant, lapulsz a falhoz, hogy ne érjen el. Vállad, fejed maradjon szabadon. Ne legyen rajta kő.

És tessék, én is kő vagyok, pedig pehelykönnyűnek mondom magam. Szinte nincs is súlyom, nem nyomom őket, csak birizgálom hátul a nyakukat. Miért ráznak le mégis, annyira sok vajon, amit elvárok. Elvár. Ádáz egy szó, megosztó, könnyű szétrúgni vele miszlikbe az egész világod.

Akkor megütközöl. Magadon, rajta, ez nem ütközet, nem kéne annak lennie, ha meg mégis, eldöntheted, hogy mit teszel a mintához. Addig jó, míg orgona ága, barackfa virága. Annyira egyszerű. De nem biztos, hogy azt kell visszasírni. Mert hidd el, hogy ott, abban a szelíd nefelejcsben megtalálhatsz egy új, még inkább kedvedre való ornamentikát.

Nem orgona, se nem barack. Nefelejcs. Soha, nehogy el.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*