Borzpörkölt | ritaritmia

Borzpörkölt

Vegykonyha van nálunk a pincében. Félhomály, negyvenes körte.

Jutazsákban dió, kartondobozban szandálok. Szánkó, bicikli. Birsalmaszag és starking. Ezüst toboz, hajókötél, vadláda. A polcokon régi dzsemek. Szamovár és bizonytalan sorsú babakocsi. UltraDerm ipari kézmosó.

Minden rejtőzködik, csöndes, mint bármely más pincében. Csak az öreg diófaasztal él. Hozzá nem illő hidegkék fény világítja meg, olvasólámpa, ledes, hogy ne robbanjon fel. Mellé lomtalanításból lett a háromlábú szék.

Egy hátat lehet látni, kicsit görnyedt hát, akár az órásoké. Precízen mér, a grammot osztja tizenhat felé. Három hajszálam 0,1 grain. A tornyos prés játékos, a nyakformázó bizarr, az ólomöntőforma mesés, a csappantyúfészek-tisztító kegyetlen. Bájosan surrog a minieszterga, határokat itt csupán egy arrogáns méretbeállító tüske szab, és bugyborékol az olvasztófazék. Hüvelykenőanyag és lövedékbeültető találkozik véletlen a matricakészleten.

És akkor negyven betöltött lőszerrel elindulunk az erdőbe. Oda, ahol Teklának hívnak egy falut. Elindulunk, hogy csapatostul kiüljünk a lesre. Mindegyikünkre egy-egy vadász jut. Nem látjuk azt, amit látnunk kéne, meghallani valamit egyszerűbb. Nappal édes az, ha alattad vaddisznó jár, éjszakára a sündörgés ólálkodásra vált. A zsákban össze kell bújni, ha sötét van, egymáshoz érnek a hátaink. Szívjuk lassan, jó mélyre az elszáradt levél párás, hideg szagát.

Az őz a lényeg, a rókanyom, a sakálok hangjai. Még inkább a tanya, az omló, sárga fal. A házőrző liba. Kert végében a rengeteg. És a gazdasszony, aki este szalonkát tölt, hajnalban pedig hagymás szarvasmájjal vár, hogy hazatérjél.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*