Egy eltűnt ember margójára | ritaritmia

Egy eltűnt ember margójára

Megvolt, egy darabig megvolt. Aztán eltűnt, olyan véglegesen, amitől összeszorult a torok. Gyomor, szív görcsbe, amikor fölmerült bennem, mit csinál most az eltűnt ember. Egyszerűen mi van vele, van-e vele valami egyáltalán.

Volt egy sorozat régen a tévében, pörögtek elő a fényképek, csupa elveszettek. Gyerek, bácsi, hosszú, barna hajú lányok. Mindig sírni kellett, elindult reggel, nem jött haza ebédre, aztán az éjszaka is eltelt, meg a hónapok. Később tejesdobozra került az arcuk. Sose vettem tejet, akárhogy forgatom, az oldaláról potenciális hullák nézik, ahogy a kávét csinálom. Mert az mindig benne van, már nem élnek. Főleg az van benne.

Nem ügy, hogy az az ember eltűnt. Szerette a csöndet, a ködöt, amiben el lehet veszni, és el is veszett. Aztán mindig meglett. Nemrég szóltak nekem, tél végén látták utoljára. Belenyír a lélekbe, ha rádöbbensz, te még azelőtt se. Eszedbe se jutott keresni.

Szorul a gyomor, szív görcsbe.
Villóznak elő képek, egyszer volt mondatok. Megkívántam a tojásos krumplit – viszont olyan házizsírom van, hogy röfög. S az örök füstöltsajt is vár.

Egy újságkivágásnak beillő álom.

és most lesétálok a kikötőbe, 1934. augusztus, norvég tengerészkocsma, nyikorog a deszkapadló, a vörös arcú csapos mindent cserépkorsóba mér, kivéve a puncsot, abból egy vastag falú kis üvegpohárban gőzölög, ahogy elém tolja, leülök a sarokba, sodrok egy cigit, és mormolom, csak úgy magam elé, hogy igen, udvarlás, akkor is, ha a feromon-pára a tiszta levegő miatt nem fejmagasságban lebegett abban az évben, de hát a bálnavadász-szezon se sikerült jól, a fiatalság elgondolkodhat, mit csinált rosszul, vagy lemond a fiatalságról végre. a viharkabátom zsebében lapul pár gesztenye, megpucolom, és beledobom a pohárba, hagyom, hogy átjárja a rum íze, addig meg levelet írok egy másik kikötőbe, vastag papírra, szálkás betűkkel, amit majd napokig szagolgatsz, és nagyjából tudod is, mi áll majd benne, én itt füstölök, te ott mosolyogsz, értünk mindent, egymást is, ahogy a tengert.

És akkor egyszer csak megkerül. Néz ártatlanul, mintha nem értené. Egy kis csönd kellett, csönd, érted?


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*