Egy rekviem kellős közepén | ritaritmia

Egy rekviem kellős közepén

Mikor ezt meglátom, hát érted, mit érzek. És mégis. Három éve toltam utoljára ide a képem. Akartunk menni, persze, akartam én meg a két kisebb gyerek. De aztán mégse. Valahogy ebben a felállásban nem vitt rá a lélek.

Aztán jött az ötlet, inkább összjátéka a jó szándékoknak: hármunk mellé negyediknek egy kedves barátném. Volt benne lendület, bevállalásból rendesen nagy löket és majdhogynem szenvedély a falusi létre. Ez kellett nekem, hogy útnak eredjek.

Úgy lett, ahogy elképzeltük, meg még úgy is, ahogy el se. Négy napig nagyjából hal a vízben voltunk. Lubickolás, tényleg ahhoz volt hasonló. Falunapon ülve táncolni, sült kolbászra vattacukrot venni. Görögkatolikus templomból rómaiba sétálni át vasárnapi misére. Rövidgatyás, edzőcipős ministránsfiún szívből mosolyogni.

Békebeli meghívás, vendégségbe megyünk szalonnasütésre. Szelíd, bűbájos népmese. Olyasféle, amit ha este bánattal fekszel le, felidézel percről percre, és meggyógyulsz tőle. Hinni kezded, hogy a világban ott van még az elfeledett jóság. Babot böngésznek a fiúk, meglesz egy levesnyi ha csipetkét is főzök majd bele. Csorog a zsír a lilahagymára, hála önt el, könny gyűlik a szembe.

Hátunk mögött Tóhegy meg a Magoska. Tört a rossz, ahogy errefele mondják, hogy a gerincén fönn legyek. Legközelebb, most nem enged a falu, muszáj mindenütt megállni, és még mindig úgy érezzük, sehol sem vagyunk. Ujjongás van bennünk, lelkendezés, nézni tovább, megélni, hagyni, hogy átfolyjon rajtunk. Közben szívjuk, szívjuk bele a lelkünkbe a meleg szénaillatot.

Legjobbak a reggelek, mikor még árnyékot húz a ház, de már tücskök ciripelnek. Legjobbak a delek, mikor forrón kapod be a fáról a szilvaszemet. Legjobbak a késődélutánok, mikor egy excentrikus kakas rendre felüvölt. Legjobb a szomszéd, akihez, ha átszaladsz, rögtön kicseréli a bojleren a szelepet. Legjobb a csönd, a Göncölszekér, a visszacserélős szóda. Legjobb, hogy nem adnád a világ kincséért sem.

El kell adni, írja meg otthonról, nem akarja többet, ezt már elengedte. Hiszen annyira messze van, lehetetlen szépen gondját viselni. Nyűg, törődés, hamis nosztalgia.

Fölveri a dudva, túlnőtt az öreg diófa. Csukhatatlan ajtók és hámló ablakok. Penész, doh a legvadabb nyárban. Ázik, reped, hullik, pereg, dől konkrétan össze. Rendbe hozni innen hogy is lehetne. Lehet, ha én abszolút egyedül vállalom.

Kinézek gerendák közt a szobából az égre. Az erdőszéli pöttöm kőház sorsa pengeélen táncol.

Hogy lehetne veszni hagyni, ahol egész évben boldog karácsony van.


Itt szólhat hozzá

VÁROM A HOZZÁSZÓLÁST

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.

*