A várást úgy
Nyár elején ment el egész nyárra. A szokásos, hogy most aztán örülni kell. Örültem persze, nyilvánosan olyan boldog voltam. Nem mertem, nem akartam sírni. Hallgattam, mint a mukk, száj összezárva. És imádkoztam, hogy csak jó legyen neki.
Meg azon, hogy ne essen az eső. Nehogy meghűljön, mert tudom, esernyőt nem visz, a dzsekit meg úgyis otthon felejti. Vagy egyszerűen lecsap a vihar, szél, még talán hó is. Nem tudom, arra hogy megy ez, annyira nagyon Északon. Elképzeltem, a száraz holmija oda, fázik, és köhög folyamatosan.
Túl jól imádkoztam, az applikációt napjában kétszer csekkolom. Nem nagyon hiszem el, hogy ami most ott történik, az tényleg igaz. Hogy mióta ott van, úgy harminc fok körül mozog átlagban. Olvadnak a jéghegyek, a rénszarvasok strandra járnak. És úgy higgyem el, hat hét alatt összesen ha háromszor esett.
Most már mindegy, lassan nem érdekesek fjordok, jéghegyek, csak az, hogy rögtön itthon van. Nyolcat kell aludni, tizenkettőnél kezdtem a számolást, nem lehet előbb. Míg hosszú volt a centi, azt akartam hinni, ott van lent, az íróasztalánál. Becsukva tartottam az ajtót, mintha mögötte szöszmötölne épp, nem akarja, hogy zavarjam.
A tizenkettedik napon kinyitottam. Átszellőztettem, és az ágyára raktam pár holmit. A horvátoknak együtt drukkoltunk, távban ment az őrjöngés, hát hoztam neki az összes kellékből. Zászló, duda, tetoválás. Kocsmaszék háttámláról zsebre gyűrtem a Karlovačko reklámot. Gyűlt mellé szurkolói snack, öngyújtó meg úszógatya nemzeti érzéstől átitatva.
Pluszban a még hiányzó Murakamik. Hogy stílben legyek, a Norvég erdő, csak másodsorban a Birkakergető nagy kaland. Mikor indult, búcsúajándékként Szerb Antalt kapott, mert tudtam, a Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? kérdésre a válasz ő lenne.
Budapesti kalauz marslakók számára, ha összetalálkozna a campuson valami fura alakkal, akit érdekelne Budapest, hát arra az esetre. Persze vitte az Utast is, eleve. Aznap vettem neki egy másik könyvet is. Azt meg arra, ha visszajön végre.
Dupla zacskóba csavartam, eddig úgy volt eldugva. Ma elő mertem venni, mert azóta már merem hiányolni, milyen jó, hogy alig nyolcat kell aludni. Az asztal megterítve, kovászos uborkát kapdozok be, hozzá light kólát iszom, míg várok, egyelőre a fiúk a táborból, megjön kettő, de az az egy még mindig nem, hiába kész a máktorta vastag citrommázzal meg lett sűrű, házi csokoládéfagylalt, amit ugyan a kicsik kértek, de egyszerre velük várom őt is a fjordokból, ez most már jó várás, jó, mikor már majdnem itt van.
