elhagytodtól elhagyott

egy magasvasútra kell felkapaszkodnom.
nincs út, nincs lépcső, először úgy tűnik, még töltés se.
aztán oké, van füves töltés, mászok föl rajta körömcipőben.
a lábfejemnél beszorul pár fűcsomó.
drapp cipő, illik hozzá a zöld, mintha bojt lenne.
állok a sínen, meg se billenek.
lelépek, amikor a hangosbeszélő recsegni kezd.
szeged, de nem tudom pontosan, lehet, hogy pest.
ott ülsz előttem a fülkében.
nem rendes fülke, inkább terem, mint a gyerekvasút nyáron.
bent gyertyafények.
és valahogy egy szemmel nézel.
nem fél szemmel, eggyel.
gőzöm sincs, hogy csinálod.
megpróbálom én is, simán megy.
olyanok vagyunk, mint a grú.
a másik fülkében zenélnek.
átmegyünk megnézni, vurstli.
költők távirányítót kapnak a szabadesős géphez.
mire odaérünk, az ajtón kartonpapír: sötétedés után zárva.
akkor azt mondod, nem baj, a nyakadba veszel, hogy leejthess.
félek, hogy elhagysz útközben.
viszel, villog a céllövölde, miért pont az üzemel.
a kijárat felől hallom a verset, amit neked írtam régen.

„a vége az, hogy gonosz ember nincsen,
(– Nincs? És vodka van?)
hiába mondja, üvölti,
mint szél a sátor mellett,
rossz vagyok, és egészen súlytalan.”